'Itt kell őriznünk a múltunkat, az ősök életét' - Segítenek a képek

Ül a számítógépe előtt, és jönnek sorban a képek – azok is, amelyeknek nem jutott hely a kiállításon.
Megelevenedik Radamos (Radmožanci) és a többi hetési falu világa, melyek közül négy Magyarországon, hat pedig Szlovéniában fekszik. Biró János tősgyökeres radamosi – apja, anyja s ő is itt született –, de több mint negyven éven át Ausztriában kereste a kenyerét. Tizenhét évesen, 1966-ban turistaútlevéllel ment Bécsbe, aztán ottmaradt. Húsz évig egy nagy gumigyárban, majd egy vízvezeték-szerelő cégnél dolgozott.

Eleinte haza sem jöhetett, később háromhavonta, aztán már minden hétvégén itthon volt. Feleségül vette Danicát, a muraszerdahelyi horvát lányt, három évet ő is Ausztriában töltött vele. Fiukat – egyetlen gyermeküket – addig János szülei nevelték.

Biró Jani – a faluban csak így nevezik – jól keresett odaát és sok mindent megtanult. Takaros kis műhelyében itthon is elvégzi, amit kell. Apja öt, édesanyja három éve kint nyugszik a temetőben, parasztemberek voltak, igaz magyarok.

Danica is – szintén földművesek gyermeke – hamar megszerette őket, s Radamosban gyorsan megtanult magyarul. A férje meg Ausztriában németül, így aztán most ketten – a szlovénnel együtt – négy nyelvet beszélnek. János az erdei Mária-kegyhely és a falu templomának gondnokaként is hasznát veszi ennek, jöhetnek a turisták, szívesen elbeszélget velük.

Jómagam például tőle tudtam meg, hogy Füle Józsefnek – aki előtt Szűz Mária megjelent – ma is élnek a faluban unokái, dédunokái, s közülük Szabó (Füle) Margit lelkes hagyományőrző. Ahogy Biró János (hivatalos nevén Janez Biro) is, mióta hat évvel ezelőtt nyugdíjasként végleg hazatért Ausztriából.

Nézem a képeket: az elsőn a falu központja a haranglábbal – 1945 után még több mint hatszázan, ma háromszázan lakják –, a másodikon lakodalom az ablakon bekukucskáló gyerekekkel, a harmadikon cséplés, a negyediken kislány (és az édesapja) kiscsikóval, az ötödiken ökrös szekér indul a határba, a hatodikon Radamos első traktora 1960-ból...

– Akkoriban kezdtem gondolkodni, mi lesz velem. Tudtam, hogy a szüleim taníttatni nem bírnak, az meg, hogy mondjuk majd traktorosnak álljak, kevésnek látszott. 
A szüleimnek persze nem esett jól, mikor tizenhét évesen elmentem, de amikor látták, hogy lassacskán kezdek boldogulni és még haza is jöhetek, megnyugodtak. Házat építettek idehaza a feleségével, most itt élnek. Itt mindenki köszön a másiknak, nem úgy, mint Bécsben.

– Mikor ott mentem vízórát cserélni, eleinte nem értettem, az emberek miért nem tudják, hol van a szomszédjuk – mosolyog. – Aztán láttam, hogy falun még Bécstől nem messze is köszönnek egymásnak. Ez a különbség a falu meg a város között, ráadásul Radamoshoz engem ezer emlék fűz. A kiállításomon, amelyet a helyi Harangvirág Turisztikai és Művelődési Egyesület szervezett, jólesett a biztatás, hogy gyűjtsem tovább a képeket. Mert mi itt születtünk magyarnak, és itt kell őriznünk a múltunkat, az ősök életét. A képek segítenek nekünk...