Drága ebéd a fácán

A metszően éles levegőben a lélegzetünk is messzire látszik – kell ez, hogy pusztuljanak a bacilusok, ritkuljanak az erdei, mezei kártevők. Igen ám, de hogyan vészelik át a hideg napokat, éjjeleket a vadak?

Reggel nyolc óra, vastag zúzmara fedi Papost. A Mátészalka melletti község katolikus temploma előtt állunk – illetve dehogy állunk, ülünk és veszettül fűtünk a kocsiban. A Sólyom Vadásztársaság elnökével és hivatásos vadászával lesz itt randevúnk, hogy aztán majd együtt menjünk vadat etetni. Valamivel korábban érkeztünk, bár nem is baj, gondoljuk, legalább szétnézünk a faluban, de bizony gyorsan lemondunk a céltalan lődörgésről. Olyan az idő, amikor a kutyát se szívesen engedi ki a gazda. Embert is alig látni, azok is sietnek. Befut a két vendéglátónk, mi pedig felkapaszkodunk terepjárójukra, s nyakunkba vesszük a határt.

A Jármi székhelyű Sólyom háromezer hektáron vadgazdálkodik, mi most kezdésként a Jármival összenőtt Papos határába indulunk, hogy csöves kukoricát vételezzünk a társaság külterületi raktárából. Tipikus nyírségi tájon haladunk. Domb hátán domb, s rengeteg erdő az út mindkét oldalán.

– Területünknek több mint a fele erdő, ami a vadgazda szempontjából nem rossz, csak az a gond, hogy jó része mesterséges erdő, amit nem nagyon szeret a vad – kezdi a terület bemutatását az elnök, Sarka Béla. Az alapszakmája agrármérnök, de mellette féltucatnyi más, többek között vadgazdálkodási és halászati szakmérnöki diplomával is rendelkezik, bár mint kesernyésen megjegyzi, pont az utóbbinak veszi a legkisebb hasznát, hiszen itt vízből van a legkevesebb.

A Nyírség amúgy is az ország egyik legszárazabb tája, de a Papos, Jármi, Nyírparasznya háromszögben különösen kevés a vizes élőhely. A talajvíz szintje itt is métereket húzódott vissza, így kénytelenek voltak kutakat fúrni, hogy megtartsák a vadat.

A nagy szárazság mellett egy másik gonddal is meg kell küzdeniük: területüket kettévágja az autópálya. Épültek ugyan vadvezető átjárók, és a gazdálkodókat segítő hidak forgalma sem akkora, hogy elijessze a vadat, de azért azt kár lenne tagadni, hogy a pálya alaposan megbolygatta a vadváltókat, és ezt a vadgazdának is figyelembe kell vennie, amikor etet vagy vadásztat.

– Mint az ország legtöbb társaságánál, nálunk is az őz a legfontosabb vadfaj – magyarázza a kocsit vezető hivatásos vadász, Dobai Péter.

Ő szintén a debreceni egyetem vadtenyésztő mérnöki karára járt, csak éppen megszakította a tanulmányait, hogy minél hamarabb hódolhasson a szenvedélyének. 

Egy régi téeszmajor előtt fékezünk, ahol az épületek szomszédságában hatalmas fácánröpde magasodik a fák fölé. Majdnem fél futballpályányi és legalább öt méter magas, úgyhogy vígan szárnyalhat benne a fácán. De bizony mi egyetlenegyet sem látunk, mire a vadőr azt mondja, kicsit hamarabb kellett volna jönnünk.

Félezer kakast neveltek fel és engedtek szabadon, mára viszont csupán kéttucatnyi maradt bent, a védett helyen.

Míg Dobai Péter lepakol az autóval, mi rövid terepszemlét tartunk. Megakad a szemünk egy betonból öntött vízaknán. Mint kiderül, természetes vízforrások híján a vadászoknak kell itatniuk a vadat. A fácánneveldében egyébként önitatók állnak a madarak rendelkezésére, de ebben a hidegben használhatatlanok, ezért vályúzniuk kell. Azzal meg az a baj, hogy a mínusz 15 fokban pár perc alatt befagynak a vályúk, ezért a vadőrnek vagy valamelyik önkéntesnek állandóan résen kell lennie.

De nem csak a víz miatt! Ebben az ínséges időben a ragadozók mindent megtesznek, hogy a fácánokhoz férkőzhessenek. A macska, a nyest, a róka, de kiváltképp a héja és a karvaly könnyű prédának véli őket – igaz, nem sok sikerrel rohamozzák a bázist.

– Drága ebéd lenne – mondja az elnök –, pár hetes korukban ezer forintért vettük darabját, és fel is kell  nevelni őket! Maga a nevelde se volt olcsó: csak a magasban feszülő háló félmillió forintba került, s akkor még nem is számoltam az önitatót, az önetetőt, a kerítést, a villanypásztort, a hálókat tartó faanyagot. De muszáj rááldoznunk a pénzt, mert természetes szaporulatra alig lehet számítani.

A nyúlnál is hasonló a helyzet, az Alföld talán legkedvesebb madara, a fogoly pedig szinte menthetetlen, nálunk is legfeljebb tíz-tizenkét darab lehet. S miután a fiatalok mindig idegen csapatból választanak maguknak párt, alig van esélyük a családalapításra, mert a legközelebbi csapat túl messze van, s egyszerűen nincs alkalmuk a találkozásra.

Az őzre viszont nem lehet panasz. Ez a szemre talán törékeny állat nagyon is életrevaló, télen azonban rászorul a gondoskodásra. A jármi társaság területén négyszázra tehető a számuk, s miután itt nem olyan változatos étrendet biztosít a táj, mint mondjuk Szatmárban vagy Békésben – ahol nemcsak a természet, de a kultúrtáj is ezerféle fűvel, fával, bokorral várja a csipegető állatot –, a vadgazdának is be kell kapcsolódnia a megfelelő táplálék tálalásába.

A társaság évente mintegy háromszáz mázsa szemes és csöves kukoricát etet fel, s húsz darab hatalmas lucernakörbálát is kivitt a határba, ezek biztosítják az őzek, nyulak téli fehérjeforrását. Ezenkívül húsz hektár takarmányföldet is művel, ahol március 1-jéig lábon hagyják a termést, így elkerülik, hogy elkényelmesedjenek az etetőket látogató őzek. Meg a vaddisznók, bár azokat nem kell félteni.

– Agyafúrt állatok – vezet bennünket az egyik etetőhöz, majd be az erdőbe Dobai Péter. A tengerikupactól húsz-harminc méterre félig lerágott kukoricacsövek sárgállnak a hóban. A roppant óvatos vaddisznó műve, amely kerüli a nyílt terepet, a táplálékkal is takart helyre igyekszik.

Az őz nem ennyire óvatos, az etetők környéke tele van szárazra kapart teknőkkel – a jóllakott őz itt kérődzik, s piheni ki a táplálkozás fáradalmait. Többek között ezért is fontos az etetők helyszíneinek megválasztása.

Közel kell lenniük a vadváltókhoz, s talán ennél is fontosabb a nyugalom biztosítása. Ha ugyanis nincs ideje száraz teknőt kaparnia a vadnak, lefekszik a hóra, az pedig vörösre csípi a bőrét. Nem a szín a baj persze, hanem az, hogy a jeges hóban könnyen megfázhatnak a vadak, ami akár végzetes is lehet. De azzá válhat például a sóhiány is.

A só megkönnyíti az állatok számára az emésztést, és nélkülözhetetlen kémiai anyagokat juttat be a szervezetükbe, ez pedig nemcsak az egészségük fenntartásához járul hozzá, de az agancsok kifejlődését is jelentősen befolyásolja.

A csöves tengeri mellett hoztunk sót is. A téglányi darabokat egy kis tálkára tesszük, s indulunk, mert a lenti sűrűből éber tekintetek figyelik az etetőt – de főleg minket. Távolabb megállunk, hogy lássuk, mi lesz. Az erdei vad azonban okos, tapodtat sem mozdul, míg el nem tűnünk a környékről.