Hucul hátán, még a templomi esküvőre is

A fakitermelésben is éppúgy helytállt, mint a teherszállításban vagy éppen postakocsi elé fogva. A hucul ma is biztosan jár a hegyi terepen, a sziklaösvényeken, kemény patáit sokszor patkolni sem kell.

Tökéletesen idomult a hegyvidéki nehéz terepviszonyokhoz, a zord időjáráshoz. Szívós és igénytelen, szerény takarmányozás mellett is jó erőben marad, az év nagy részében istálló nélkül tartható, a nagy hidegben is beéri egyszerű fészerrel. A rideg tartást nemcsak jól viseli, igényli is. A hazai állomány zöme az Aggteleki Nemzeti Park tulajdonában áll, ahol tervszerű tenyésztése folyik. A hucul kistermetű, de arányos, izmos, hosszú nyakát dús sörény fedi. Színe legtöbbször gesztenyeszín pej, sötét pej vagy fakó (a pej a vörösesbarna alapszín neve).

A hátsó lábain könnyen emeli a testét és jól ugrik, ezért is kitűnő hobbihátas. Vágtája nyugodt, kiegyensúlyozott, nem csoda, hogy a lovas íjászok legkedveltebb „harci” lova.