Őrjárat a jégen - A szegedi kikötőben a Jégtörő IV. mellett áll a 'mi hajónk', az ötventonnás Jégvirág V.

Amikor terveink szerint jöttünk volna, ónos eső esett. Autó a szegedi medencés kikötő közelébe nem jutott. Az elszánt sofőr csúszkált. Ha mázlija volt, megpördült és az úton maradt, majd az utasának szólt, itt a fuvar vége, az ön kedvért sem csúsznék a Tiszába vagy törném össze az autót, gyalog kell mennie. S az utas, ki lelkes sajtómunkás, magára, felszerelésére vigyázva tyúklépésben, lassan, kitartóan ment előre.

Esett, kelt, átkozva a percet, hogy világra jött. Néhol négykézláb ereszkedve, de célba ért, mint ahogy az itt dolgozók is, elszántan egyensúlyoztak, a folyó őrizetlenül nem maradhat. Kicsit bánva, hogy jégtörő hajójukkal a gáton nem tudnak tenni néhány kört.

Most? Az út tiszta, szmogon, felhőn átbújva még a nap is ki-kisüt. Nem bántóan erősen, elvégre tél van, január vége, a hőmérő szigorúan mínuszt mutat, de már látni a fényt, az ember érzi, ha valami el nem romlik végérvényesen, lesz itt még tavasz. Legalábbis reméljük.

Előbb érkezünk a megbeszéltnél. A kapus tud jöttünkről:  alig kérdez, papírokkal se bíbelődik, hogy itt meg itt írjuk alá, csak mutatja az utat a jégtörők felé.

Lopva nézelődünk. Látjuk a vízi rendészet motorcsónakjait is. Sok hasznát most nem veszik, bár a jégtörők a nap 24 órájában a kikötőben dolgoznak, kifutni talán még tudnának, de szégyenszemre biztosan elakadnának, mentést kérhetnének ők is, hogy hallják, uraim, a jég nem játék. Jobb nem lévén, állnak a gáton, a vizet, jeget lesik.

Merthogy minden figyelmeztetés ellenére a jégre lépést, a túlpartra átkelést valamilyen élelem reményében rókák és vaddisznók mellett néhányan minden évben megpróbálják. Van, aki átér, és az internetre fotót tesz fel: a jégen, akit láttok, az én vagyok, mellettem pedig a kisfiam mosolyog. S a kommentálók írják is, de cuki, de bátor vagy. Van, aki kevesebb sikerrel jár: a jég beszakad alatta, és ha szerencséje van, s idejében észreveszik, kimentik, kisebb fagyási sérülésekkel életben is maradhat. Ha nincs, mire a partra hozzák, hiába a mentők igyekezete, kihűl, s belehal. Ha még pechesebb, csak tavasszal, nyáron találják meg a parton fennakadva, a hatóságoknak hetekre munkát adva, hát ez a szerencsétlen meg ki lehet…

Minden évben elmondják, leírják: ne menjenek a jégre, s aki vét, megcsípik, tízezrekre büntetik is. De hiába, mindig van ember, aki jókedvében, fogadásból csak megpróbálja. Ezért lesik a rendőrök a jeget, titkon reménykedve, idén azért kevesebb lesz a bátor, a nagyon hülye.

Mögöttük kicsit távolabb határrendészek posztolnak, határátkelő is ez, nézik, nehogy migráns jöjjön a Tisza jegén. Eddig még nem próbálták – kevesebb a merszük vagy több az eszük, az idő majd eldönti.

Két jégtörő áll a kikötőben, egy monstrum, nevezetesen a Jégtörő IV. Nyolcszáz lóerős, óránként száz liter dízelt, néha többet is fogyaszt. Tizenketten teljesítenek rajta szolgálatot. Idősebb hajósok némi nosztalgiával említik, régen még szakácsnő is munkált rajta, valamelyik hajós neje. Gasztronómiai csodákat nem rittyentett, de meleg, hazai ízeket. Mert ne feledjük, a jégtörés olyan, mint a vadászat: van, hogy az ember gyors sikerrel jár, s van, hogy elakad, kollégák szabadítják ki vagy az olvadás. De ilyen régen volt, vagy a hajós gyorsan felejt.

A monstrum mellett áll a „mi hajónk”, a Jégvirág V. Ez egy húszméteres, ötventonnás apróság, valóságos virágszál. Ma Babarczi Tibor gépészkedik rajta. Negyvenöt éves, egy évvel idősebb csak, mint a hajó, minden rezdülését ismeri. Tudja, a jégtörőt jól átvizsgálták, de állítani vagy törölni valót biztos talál rajta.

Most is állít, fényesít, indulás előtt kérdezni tőle illetlenség.

Szűcs Balázs nyújtja felénk a kezét, a hajó- és kikötőparancsnok. Jól megtermett ember, hívhatná magát hajóskapitánynak is, de Szűcs fiatal még, mondja, a kapitányi titulus az idősebb, 50-60 éves parancsnokok privilégiuma. A Tisza mellett nőtt fel, ha tehette, a vizet nézte, nem volt kérdéses, hogy egyszer hajózni kezd. Mindenféle vizsgák után lett hajóparancsnok, öt éve itt, Szegeden szolgál. Nem bánta meg, kérdem. Hajós ember, talán a víz miatt, mindig derűs vagy barátságos. Ezt kellene ma tantárggyá tenni, s mindenkinek vizsgázni belőle. Ugyan már, feleli, hogy lehetne ezt megunni. Jó, sötétben, mínusz húsz fokban jeget törni nem leányálom. Hallom, a dunai kollégák Baja alatt elakadtak, pedig az hatalmas hajó, döngölő típusú, balra-jobbra ringatózik, s néha hátra is, iszonyú ereje van, de egy napig centit sem mozdultak.

Ilyenkor elgondolkodik az ember, vagy ha jégtorlódásnál egy nap alatt száz métert tesz meg a hajó, jó volt-e a pályaválasztás. De mi ez ahhoz, hogy van, aki hónapokig távol van a családtól! Nem panaszkodhatunk, igazán nincs is mire.

Jól felöltöztek, mert kint azért hideg van, kérdi. Jól, még sapkánk is van. Az jó, ne féljenek, van nálunk étel, egy hétre kitart, biztat. Nem írták ki, parancsnokkal menet közben beszélgetni tilos, a vizet ismeri, mint a tenyerét, de koncentrál, kérdezni tőle hiba. Babarczi gépésztől már nem érdemes, nem is hallanánk őt. Percre pontosan érkezik Kozák Péter, az alsó-tiszai vízügyi igazgatóság igazgatója. Szabály, idegenre, vendégre vigyázni kell, így ő vagy a helyettese kíséri őket az útra, nehogy bajuk essék. Ő megy előttünk a hajókra vezető pallón, a Jégtörő IV-en keresztül át a Jégvirágra.

Közben magyarázza, 8500 négyzetkilométernyi területet vigyáznak. A Tiszán, a Maroson és a Körösön, több mint száz kilométer hosszat. Az idei tél eddig, mondja, el ne kiabáljam, szerencsés volt. A vízszint viszonylag alacsony, a jég vastagon befagyott, de a folyó okos, a jég alatt folyik a víz. Baj akkor lehet, ha hirtelen nagy olvadást kapunk komoly esti fagyokkal, mert akkor a jég összetorlódik, hajó legyen a talpán, ami azt felszabadítja. De felszabadítja, teszi hozzá rögtön.

Kozák se ma kezdte a szakmát, 25 éve vízügyes, mindenféle beosztásban volt már. Bár hajóvezetői engedélye nincs, megtapasztalhatta, szeszélyes a Tisza, de ha az ember készül, márpedig itt az év 365 napján folyamatos szolgálatban vannak, egészen nagy meglepetések nem érhetik. Itt legutóbb 2006-ban volt vészhelyzet, akkor egy életre megtanulta, ilyen helyen, legyen bármi, kapkodni nem szabad.

Megindulunk. Voltuk már higgadtabbak is, körülöttünk minden recseg. S látjuk is, a jégtörő páncélja alatt roppan, törik, hasad a jég. Haladunk, megtorpanunk, tolatunk hátra és újra előre. Nem szédítő a tempó. Lakóhajóst látunk, aki hajója mellett a jeget csákányozza, ez az ő dolga. S már a kikötőből kijutva a Tiszán járunk. Beleharapunk a jégbe, de csak azért, hogy lassan megforduljunk. A híd, a Fogadalmi templom a szmogon át sejlik. A közlekedés a napokban ingyenes, s a politikusok – mutatva, óvják a helyet – villamosra szállnak. Arra ügyelnek, fotós legyen a közelben, aki a pillanatot megörökíti.

A gépzúgás mellett azért hallom az igazgatót, a jégtörőn 12 órás műszakban váltják egymást az emberek. A kikötőben naponta háromszor, négyszer, ha hidegebb van, ötször is fordulnak, a jég fel ne torlódjon, hol gond van, oda azonnal indulhassanak. Kemény, embert próbáló munka a jeges őrjárat. Akár márciusig maradhat a jég, azután már csak reménykedni kell, hirtelen, gyors olvadás ne legyen. Nem is lesz, mondja, mert valami optimista vég azért illik ide.

Most délben nulla fok körül járunk, a jég nem hízik. Az jó, feleljük, s a vizet lessük: amit öt perce törtünk, megint megfagyott, vadkacsák totyogva, hasukon csúszva a hajó felé közelítenek. Tudják, ha hajó jön, valami étel onnan úgyis leesik. A nap is süt, az élet újra szép – csak ne fáznánk annyira!