Tájnyelvön szólnak

Így hirdette üzletét a helyi újságban egy vásárhelyi „tüzépes” valamikor a két világháború között. Az 1970-es évekig szinte érintetlen volt az ö-ző nyelvjárás, amely Szenti Tibor író, néprajztudós szerint az összes többi dialektusnál jobban hasonlít a középkori magyar beszédre. Az is a szóhasználat sajátossága, hogy egy helybeli sohasem mondaná magát hódmezővásárhelyinek – nem is érti, miért kellene –, hiszen ő vásárhelyi.

Sokan még most, a XXI. század második évtizedében is használják a helyi nyelvjárást. Hozzájárul ehhez, hogy ismert értelmiségiek – Szenti Tiboron kívül Marjanucz László, a híres levéltáros, Simon Ferenc tanár, Elek András háziorvos, kosárlabdaedző – a köznapi beszédben és a nyilvánosságban is e nyelvjárást használják. Pedig mindannyian megélték, hogy amikor más városba kerültek tanulni, a „mekegő” magyar irodalmi köznyelvet beszélők kinevették őket.

Talán a Szabad Föld olvasói közül is sokaknak ismerős helyzet, hogy a városban leparasztozták azt a fiatalt, aki az otthoni nyelvjárását használta. Amikor viszont hazament a falujába, szülővárosába, és úgy beszélt, mint a kollégiumban szokás, megszólták, hogy „uraskodik”. Nagy József Vásárhelyről elszármazott operatőr mesélte egyszer: Pestön „mekögött”, ahogy ott köll, de hazafelé „ahogy átlíptem a körtőtést, azonnal ö-zni kezdtem”. Egy régi anekdota egy osztálykirándulás történetével csúfolja ki a „mekögőket”. Az egyik „urizáló” diák enni akart az uzsonnára vitt aludttejből, és azt kérte társától: add ide, pajtás, a kecseget! Meghallotta a gimnázium igazgatója, és somolyogva kiigazította: „Nem kecseg az, hé, hanem begre!”

Szenti Tibor azt tette hozzá: néha, amikor nyilvános szereplés közben zavarba jött, ő is elkezdte keverni a köznyelv és a tájnyelv hangjait, kifejezéseit.

Hódmezővásárhelyen 2016-ban kiadtak egy könyvet Írások vásárhelyi nyelvön címmel. Az elején van egy rövid tudományos bevezető, továbbá szemelvények szépirodalmi művekből és a sajtóból. Kire mondják vajon, hogy „mindönütt fölakasztja a szitát, ahun szöget tanál”

Bizony-bizony, a kikapós asszonyra!

Az „előbeszéd” szerint a nyelv nem olyan, mint az egykor használt tárgyak, amelyeket be lehet pakolni egy tájházba, s egy elsüllyedt világ rekvizitumaiként mutogatni. A tájnyelv – noha változik, keveredik – él. Sok szava, kifejezése feledésbe merül – de a hangjai, a zenéje, a gondolkodásmódja túlélheti a változásokat.

Példa erre az a sok mostanában írt szöveg, amelyek a vásárhelyi Wass Albert Irodalompártoló Egyesület pályázatára születtek, és Mögmutatjuk, mennyire ö-zünk címmel kerültek be a kötetbe. Kétségtelen, arról is lehet ö-zve írni, „érdemös-é webön röndőni” különféle árucikkeket, vagy, hogy Győrbe kell költözni, mert Vásárhelyön nem találni munkát, de a tájszólás mégis ott van igazán a helyén, ahol régebbi történetet mesélnek el vele.

Mint például a Molnárné Szekeres Judit gyűjtéséből származó történet „papás szülésében”. Nagyon nehéz szülés készül, a férj fölébreszti a holtfáradt bábaasszonyt, aki ijedtében leesik az ágyról. „Piros néni csak kezel, nyomkodja a hasam, türülget. Tata (az édesapa) sír, mondogati, nem hal tán mög. Piros néni aszondja, lehet, hogy a gyerök möghal, ű nem. De neköm mög borzasztó fáj. Szól a bába a Tatának, hogy hozzon be hideg vizet a kútbú. Ekkor mán Piros néni mondja, vagy a gyerök hal mög, vagy az anyja. Nem bírja ki. Piros néni szól, nem él a gyerök. De én nem törődök vele. Belemárti a fejit a hideg vízbe, majd sokára fősivalkodik. »Na, a mienk lösz mán!«. „… Rajtam lött égy tízcentis repedés. Nem köllött orvos, me aszondta a bába, hogy ha lösz másik, úgyis kireped. Nem varrt. (…) Egy hét múva úgy gondóta, csak híjjunk orvost. Összevarrt, de az mán falra hányt borsó. Hamarabb köllött vóna. Aszondta a Tata, na, itt több gyerök nem lösz! Ráborút a hasamra, annyira sajnát, rítt. A szülés alatt végig bent vót, fogott, türülgetött, simogatott, nagyon sajnát.”

Volt, akinek könnyebb szülést adott a sors. „Drága nagyanyám hét gyerököt szűtt, csak úgy guggóva a fődes szobába – írta Mérainé Bodrogi Katalin Eszter. – Hogy e né billennyön, a kemencepadka szélibe kapaszkodott, oszt amikó kész vót, szót, hogy bemöhetnek mán. Nem szerette, ha olyankó ott lábatlankodtak körülötte.

– Te vagy a legkedvesebb unokám a tizenöt közzű, mer tégöd mindön érdeköl, amit mesélök – monta neköm sokszó. – Tudod, sokat vátozott a világ. Neköm nem teccik, hogy tögezöd édösanyádékat. Neköm még az uramat sé vót szabad.

– Hát hogy beszét hozzá, Nagyanya?

– Hát lányom, montam neki, hogy gyűjjék kend, űjjék kend lé, oszt ögyék. (…)

– Oszt az hogy vót, amikó möggyütt a havibaja?

– Hát, anyám nem szót neköm sémmirű, oszt amikó észrevöttem, főmöntem a padlásra mökhalni, de szöröncsére nem sikerűt.”

A kötet írásai bekerülnek a formálódó Magyar Értéktárba.