Trianon homályban - Lélegzetelállítóan izgalmas kérdések maradtak még mindig nyitva

Mindmáig az egyik legizgalmasabb kérdés kétségkívül az, miért akarták a nagyhatalmak – közöttük is elsősorban Franciaország –, hogy Magyarország a korábbi formájában, nagyságában, lélekszámában többé ne létezzen. Bár Franciaország és Magyarország a világháború idején hadban állt egymással, a büntetés aránytalanul nagy.

Pestiesen fogalmazva: mi volt a bajuk velünk?

Nos, a franciáknak legelsősorban nem velünk volt bajuk, hanem az örök ellenféllel, a németekkel. S bár a világháborút a szövetségeseikkel együtt megnyerték, a németek még a fegyverletétel után is erősebbek voltak, mint ők. A franciák iszonyú emberveszteséget szenvedtek el, tehát joggal tarthattak attól, hogy egy következő háborúban alulmaradnak.
Különösen akkor, ha megvalósul az osztrákok többségének akarata: csatlakozás Németországhoz. A francia politika ennek megakadályozására ajándékozta Nyugat-Magyarországot – Burgenland – Ausztriának. Egy esetleges német–osztrák egyesülés esetén erre nem számíthattak volna.

A franciák tehát mindenáron gyengíteni akarták Németországot, aminek része a németbarát országok ellehetetlenítése is – illetve új szövetségesek után nézés. Ez utóbbi a kisantant három állama: Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia volt. Haderőben körülbelül húsz hadosztályt jelentettek, amely által már kiegyenlítődött a német erőfölény.

Franciaország szövetségesei, elsősorban az angolok, némi berzenkedést követően elfogadták a francia érdekeket. Különösen megértővé váltak, amikor 1920 áprilisában a franciák átengedték nekik az iraki és szíriai kőolaj kitermelésének a lehetőségét...

Meg tudtuk volna-e akadályozni a győztes hatalmak velünk kapcsolatos törekvéseit? Mint ahogy tették a törökök, akiknek szintén sanyarú sorsot szántak a győztes hatalmak.

A felvetés száz éve dilemma, a kérdést annak idején feltették már Teleki Pál külügyminiszternek is. A két állam helyzete közötti alapkülönbség az, hogy a törökök vissza tudtak vonulni az Anatóliai-sivatag mögé, és nem öt fronton kellett visszaverni az országok feldarabolására törekvő ellenséget.

Ettől függetlenül kérdés, lett volna-e más lehetősége az országnak, mint hogy gyakorlatilag harc nélkül engedje a szétszabdalását.
Csupán Linder Béla hadügyminiszter félrészegen elmondott szavain – „Nem akarok több katonát látni!” – múlott, hogy az ország területének kétharmadát elcsatolták? Katonaság nélkül természetesen védtelenek voltunk, ám Linder szavainak megítélését árnyalja az a helyzet, amelyben elhangzott: a frontokról hazaáramló katonák között nehéz volt fegyelmet tartani. A harci kedv szertefoszlott a hosszú szolgálat alatt, a hazatérő katonákról nemcsak a civilek tépték le a csillagokat, de ők maguk is. Sokuk rabolt, gyilkolt. Amikor például megtudták, hogy amíg ők a fronton harcoltak, a gyermekük a jegyző segélyt elutasító szívtelensége miatt halt meg, azonnal elégtételt vettek. Amikor a papról kiderült, hogy drágán temetett, sokszor őt is megverték vagy akár meg is ölték. Az elszabadult erőszaknak, gyújtogatásnak, anarchiának több ezren estek áldozatul.

Ettől függetlenül még mindig 400 ezer hadra fogható magyar katona állhatott volna szemben 280 ezer románnal. Utólag persze el lehet gondolkodni azon, hogy a föld ígéretével nem lehetett volna-e mégis hadrendben tartani őket, ám bármiféle válasz már csak spekuláció.

u

Bár a trianoni országdaraboláshoz vezető út főbb állomásait már régóta ismerik a történészek, kutatnivaló azért még bőven maradt.

A Trianon 100 kutatócsoport a Lendület pályázati rendszerében alakult, tagjai között a történészeken kívül irodalmárt, szociológust, földrajzost is találunk. Az öt évre – a 2016 és 2021 közötti időszakban – összesen 150 millió forint fölhasználására lehetőséget kapó alkalmi csoport Ablonczy Balázs történész vezetésével Trianon több aspektusát kutatja.

Az első egyből egy kis diplomáciatörténet. A franciák és az angolok tevékenysége a béke előkészítése érdekében már jól ismert, ám ugyanez az olaszok, amerikaiak, japánok esetében még sok meglepetést tartogathat.

Ugyancsak érdekesek lehetnek az utódállamok diplomáciájának a kulisszatitkai is.

A nagyközönség számára a legérdekesebbnek a magyar békedelegáció naplója ígérkezik, amely néhány hónapon belül megjelenik.

Miként hatott a magyar társadalomra az összeomlás? (Nem csupán a hadseregé, hanem a közellátásé.) Ezt is kutatják a mostani program keretében a történészek. S hogy ez is nagymértékben befolyásolta a békekötés menetét, azt mi sem bizonyítja jobban, mint Teleki Pál külügyminiszter kijelentése 1920 áprilisában, amely szerint ha az antant ismét megengedi a románoknak, hogy a Tiszát átlépve visszatérjenek Budapestre, akkor annak a lakossága éhen hal. Nem beszélve a tomboló spanyolnáthajárványról, amely szintén a helyzet mielőbbi rendezésére sarkallta a politikusokat.

Szintén feldolgozatlan része a magyar történelemnek a vagonlakókról szóló fejezet. Körülbelül 350–400 ezer menekültről van szó, akik közül 1918 és ’24 között sok tízezren húzták meg magukat hosszabb-rövidebb időre vasúti kocsikban. Olyan magyarok ők, akik az új hatalom elől menekültek. Többségük hivatalnok, aki nem tette le az esküt az új államra, ezért elveszítette az állását. Minden család két vagont kapott, egyikben laktak, másikban volt minden vagyonuk. Általában a középosztályhoz tartoztak, tanárok, rendőrök, hivatalnokok. S hogy mekkora státuszbeli visszaesést jelentett számukra a határok meghúzása, arra példaként Ablonczy Balázs a gyulafehérvári rendőrkapitány esetét említette, aki a fővárosban csupán fogalmazóként kereshette a kenyerét. Magyarországnak egyébként is állandó dilemmája volt a menekültekhez való viszonyulás. Hiszen minél többen váltottak országot, annál kevesebb magyar maradt ősei szülőföldjén, és annál kisebb esélye lett a revíziónak.

Izgalmas kérdés a határok megszilárdulásának története is. A kutatók között általában egyetértés van abban, hogy az akkor még sokkal nagyobb stratégiai jelentőségű vasúti hálózat meghatározó tényező volt a határok meghúzását illetően.

A földbirtokosok általában minden befolyásukat latba vetették tulajdonuk egyben tartása érdekében. Nem is sikertelenül, friss kutatások alapján állítható, hogy a helyszíni határkijelölések nyomán összességében 700 négyzetkilométert sikerült megtartania Magyarországnak.

Érdekes a kettős birtokosság, a csempészet, illetve a házassági piac (egymás falvaiból való házasodás) alakulása is a határok kijelölését követően.

Kutatások kérdése még, hogy miként szakadtak szét gazdasági térségek. S bár a magyar települések általában vesztesei voltak a határmeghúzásoknak, Szeged és Szabadka versengésében például az előző város nyert rajta.

Szinte egyáltalán nem kutatott még a tiszavirág-életű államalakulatok története, kezdve a Lajta Bánságtól a Fiumei Régenshercegségen és a Szepesi Köztársaságon át egészen a Vend-vidéki Köztársaságig. Húszharminc ilyen államcsíra létezett, amely azonban életképtelennek bizonyult.

Keveset tudunk a hatalom átvételéről és megszilárdításáról is. A helységnévtáblák, boltfeliratok cseréjéről, a szobrok eltávolításáról.

És ki tudja, hogy Komáromban vagy Losoncon az ellenállásnak csak sortűzzel tudtak véget vetni?

Végül kutatási téma Trianon emlékezete, amelynek során azt tárják fel, miként vélekedik a ma embere a békeszerződésről.

Érdemes tehát figyelni a kutatócsoport kiadványaira, konferenciáira, amelyek során a fenti kérdésekre megalapozott válaszokat kaphatunk.