Lakat a vasbugyogón - Boccaccio miért nem hallott erről?

Elnézve az erény megőrzésére hivatott öveket, kegyetlen tárgyaknak tűnnek. Pedig míves lakatosmunkák, némelyik szépen díszített, de azért láthatóan kényelmetlen viselet lehetett. Az intim testrészt védő vasbugyogón szűkös a lyuk, s annak fűrészfogas kiképzése aligha keltett pajzán gondolatokat a házasságtörésre készülők fejében.

A középkori lovagok pedig nyugodtan indulhattak a keresztes háborúba, hiszen biztosak lehettek abban, hogy szeméremkalodába zárt asszonyaik nem fogják megcsalni őket a távollétükben.

„Olyan öv ez, amelyet hűtlen asszonyokra csatoltak, megakadályozván, hogy más férfiakkal feküdjenek össze. Kétséges azonban, hogy az öv kellő biztonságot nyújt-e, hiszen az asszonyok a testhelyzetük megváltoztatásával könnyen kijátszhatják e szándékot” – olvasható az erényövről Johann Zedler Universal Lexikonjában (1732–1754). Az enciklopédiák, lexikonok a 18. századtól kezdtek el címszavakat közölni a témáról.

Mivel a felvilágosodás képviselői a középkor kultúráját sok tekintetben elutasították, gyakran a nyers erőszak durvaságával, az értelmetlen vallási révülettel azonosították, ennek megfelelően az erényöv mítoszát is a barbárság és a női alávetettség szimbólumának tekintették.

A francia Diderot és D’Alambert, valamint a német Johann Georg Krünitz által jegyzett enciklopédiák is foglalkoztak az erényövvel – utóbbi a 14–15. századi Itáliából, illetve a középkori Spanyolországból eredeztette, és használatát végigkövette Mongóliától Arábián át Afrikáig.

Varga Benedek, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója, az erényöv titkos történetét bemutató vándorkiállítás kurátora sokszorosan cáfolta a különleges tárgy létezését.

Az elnevezés az európai köznyelvben a 15–16. században jelent meg, az írásos emlékekben erényöv, firenzei öv, velencei öv, Vénuszszalag néven emlegették. Latin formáját (cingulum castitatis) pedig előtte legalább egy évezrede teológiai fogalomként használták a lelki tisztaság, a szeplőtelenség, a szűziesség metaforájaként.

Elgondolkodtató az is, hogy az erotikus szatíra nagymesterei, Boccaccio, Bardello vagy Rebalais egyetlenegyszer sem utaltak műveikben az erényövre, pedig a mindennapi emberek szertelen szexualitása, csalárdsága és féltékenysége erre jó alapot adott volna. Hogy Boccaccio Decameronjában sincs szó róla, az arra enged következtetni, hogy a humanista műveltségű író nem ismerte a női ölet elrekesztő különös tárgyat, vagyis az erényöv egyszerűen nem létezett. Megléte csak a 18. században kialakult mítoszon alapul, ami a 20. század végéig maradt fenn. Velencében a Dózsepalotában 1590 óta látható egy erényöv, amilyet a padovai herceg csatolt feleségére és barátnőire. Állítólag ezért gyilkolták meg, de mivel nem találtak nála ilyen eszközt, gyorsan hamisítottak egyet. A legtöbb nyugati múzeumban – illetve nálunk a Nemzeti Múzeumban – ma már nincs kiállítva erényöv, mert amikor az 1990-es években a hamisítás ténye elfogadottá vált, beszedték a vitrinekből. Persze a legenda nem tűnik el ilyen hirtelen…