A kulcsszavak: nyitottság, együttműködés, kompromisszumkészség! Egyszer csak kinyílik a kör

– Azt írtam ide: új barátság. Pénteken még elég sokat beszéltünk a barátnőimmel. Most velük nem foglalkozom annyit, figyelni kell másokra is – mondja egy lány a vasárnap délelőtti kiscsoportos foglalkozáson.

– Följegyeztem, hogy itt nincs csúnya beszéd – folytatja egy fiú –, vagy legalábbis kevesebb, mert a kollégiumban nagyon trágárul szoktunk beszélni. Meg tudom különböztetni a figyelmet és a figyelmességet.

– Olyanokkal lettem jóba, akikkel korábban nem is beszéltünk. Pozitívabban gondolkodom. Korábban minden újhoz úgy álltam hozzá, hogy nem akarom csinálni, mert úgysem sikerül – mondja egy másik lány.

– Rájöttem, hogy jó a memóriám. Tegnap a köteles játéknál, amikor bekötött szemmel kellett eligazodni, pontosan emlékeztem az elém kerülő tárgyakra, mert előzőleg jól fölmértem a terepet – nyugtázza teljesítményét egy fiú.

Berekfürdőn vagyunk, a Megbékélés Háza Református Üdülő- és Konferencia-központban, a Nagyító Alapítvány péntek délutántól vasárnap délutánig tartó „alternatív osztálykirándulásán”.

A feladat: a diákok rajzolják körbe az egyik kezüket, és minden ujjukhoz írjanak oda egy fogalmat, amely az elmúlt két napban fontossá lett számukra. Aztán fogalmazzák meg, hogy miért.

A jelenlévők: a szolnoki Varga Katalin Gimnázium 9. A osztályának tanulói, mindannyian az Arany János Tehetséggondozó Program résztvevői. Ebbe az ötezer fő alatti településeken élő, szociálisan rászoruló tehetséges gyerekek kerülhetnek be, akiket kollégiumban, megfelelő körülmények között, neves gimnáziumok közreműködésével készítenek föl a felsőoktatási tanulmányaikra.

Az osztály tagjai egyéves előkészítő után már a második éve vannak együtt. Két fiúval, Tompa Gyulával és Fábi Attila Dominikkal beszélgetünk.

– Több klikk is kialakult az osztályban – mondják.

– Miért?

– Sok helyről jöttünk, sokfélék vagyunk. Akik kicsit is hasonlítanak egymásra, összebarátkoztak, de gyakran azt mondják: nem érdekelnek a többiek, utáljuk őket.

– Mi körül alakulnak klikkek?

– Vannak például a cigisek. Ők nagyon összetartanak, bár azért van kivétel. Számos vezéregyéniség akad az osztályban, mind azt mondják: csináljuk azt, amit ők akarnak! Bármin lehet veszekedni: a leckén, vagy hogy kinek milyen a ruhája.

– Semmiben sem tudtok együttműködni?

– Dehogynem! Volt a Kati-hét, egy iskolai vetélkedő. Nagyon meg akartuk nyerni, akkor össze tudott dolgozni az egész osztály. Meg is nyertük, de utána megint vége lett a békességnek.

Vikor Csaba, a Nagyító Alapítvány elnöke megengedte, hogy bemenjünk csoportjának foglalkozására. A 29 fős osztályt háromfelé osztották. Véletlenszerű volt a kiválasztás: a diákok levetették a jobb cipőjüket, és az önkéntesek bekötött szemmel választottak közülük. Így megbontották a szűk csoportokat, a gyerekeknek másokkal kell együttműködniük, nem akikkel szoktak.

– Mindenkiről tudtam, mi a neve, honnan jött, de némelyikről csak ennyit. Másfél év alatt sem beszélgettem velük annyit, mint most két nap alatt – mondja egy fiú.

Vikor Csaba természetesnek tartja, hogy a hasonló érdeklődésű gyerekek közel kerülnek egymáshoz. Arra akarja őket megtanítani, hogy ne zárkózzanak be más kapcsolatok, hatások elől sem, tanuljanak meg beszélni és együttműködni mindenkivel.

Végtelenül egyszerű gyakorlat: valakinek három percig kell beszélnie magáról, vagy az élete valamely emlékezetes epizódjáról. A másiknak pedig figyelnie kell rá: nem közbevágni, nem átvenni a szót, ám jelezni az érdeklődést. Aztán megfordulnak a szerepek. Ez nagyon fontos az empátia fejlesztésében. Legyél magadat megmutató, beszélő és figyelmes hallgató egyaránt. Ha nem érdekel a másik, megélheted, milyen érzés, ha te sem érdekled őt. Visszajelzéseket kapsz magadról, s megtapasztalod, hogy például mennyire összetartozik a bizalom és az önbizalom.

Van egy kirekesztő és nyitást jelképező játék: a kívül lévőnek be kell lépnie egy zárt körbe, megkeresnie azt a két embert, aki beengedi. Nem szavakkal, hanem testbeszéddel jelzik neki, hogy rájuk számíthat. De a testbeszédet tudni kell olvasni. S itt az is megtapasztalható, hogy milyen, amikor félrevezetik, becsapják az embert. A következő körben a félrevezető is lehet kirekesztett, s megélheti, milyen érzés, amikor gonoszul szórakoznak vele.

Nagyon fontos az önkéntesek szerepe, akik mindig fiatalok, többnyire  egyetemisták, és tegeződnek a középiskolásokkal. Ketten vezetnek egy kiscsoportot. Általában az egyik fiú, a másik lány. Az egyik tapasztaltabb (mentor), a másik (gyakornok) kevésbé, előre felkészítik őket a feladatokra. Gyakran pedagógus vagy pszichológus szakosok, akik a gyakorlatban szeretnének diákokkal foglalkozni.

Akadnak informatikus-, közgazdászhallgatók is: ők arra készülnek, hogy vezetők lesznek, és a gyakorlatban akarják elsajátítani az ehhez szükséges készségeket.

Egy magyar–pedagógia és egy pszichológia szakos, önkéntes mentorként dolgozó lánnyal beszélgetünk.

– Az iskolai oktatás célja az ismeretátadás – mondja a pedagógushallgató.

– Ott egy tanár van 30 gyerekre, mi itt ketten tízre. Ott időkeretbe vannak zárva az órák, nem jut mindenkire elég figyelem. Ha kicsöngetnek, a legjobb pillanatban is abba kell hagyni a foglalkozást. Itt nem tanítunk, hanem szociális készségeket fejlesztünk. Mi is példát mutatunk: együttműködésre, kompromisszumkészségre.

– A magyar iskolarendszer poroszos, frontális oktatást nyújt. Mi itt élményeket adunk és megbeszéljük mindet. A kerettörténetek, játékoklehetővé teszik, hogy más nézőpontból is képesek legyenek rátekinteni a dolgaikra. Nemcsak racionálisan, hanem az összes érzékszervüket használva tanulnak. Nem az adatok ismeretére vagyunk kíváncsiak, hanem arra biztatjuk őket, hogy megnyilvánuljanak, véleményt mondjanak – teszi hozzá a pszichológushallgató.

Sokat kell készülni a foglalkozásokra, amire a hazai iskolarendszerben a heti 22-26 kötelező órával túlterhelt tanárok nem képesek. Az iskolán kívüli képzés teret ad – amire a hivatalos oktatás kevésbé képes – a gyerekek kreativitásának, kezdeményező, önérvényesítő képességének.