Erdei Zsolt: 'Ha ökölvívóként magányos farkas voltam, elnökként falkában kell mozogni'

– Tényleg vért kell inni a ringben? Merthogy ezt mondta beiktatási beszédében, amikor április elején megválasztották a Magyar Ökölvívó Szakszövetség elnökévé.

– Kéne, de képletesen szólva. Azért mondtam, mert azok a magyar ökölvívók, akik manapság szorítóba lépnek, nem tartoznak a világ élvonalába. Meccseket viszont csak úgy lehet nyerni, ha az ember győzni akar. Ez az erő, ez a lendület, ez a motiváció mintha hiánycikk lenne a fiatalok között, tisztelet a kivételnek.

– Miközben az ökölvívás itthon nincs mostoha helyzetben, említés szintjén a legtöbben azonnal mondják Papp László, Gedó György, Kovács Kokó István, Kótai Mihály, Bedák Zsolt, Balzsay Károly és az ön nevét.

– Ez igaz, de ennyi. Számokra fordítva: mindössze 1500–1600 igazolt versenyzőnk van. Közülük még egy csapatbajnoki mérkőzést sem lenne egyszerű kiállítani, nemhogy négycsapatos tornát rendezni. Felnőttsúlycsoportban semmiképp. Persze minden súlycsoportban akad egy-egy húzóember, feltörekvő srác, de a bunyó olyan sportág, ahová fel kell nőni. Anélkül nem megy, hogy ne válnál felnőtté.

– Ön mikor vált azzá?

– Úgy az 1996-os olimpia idején. Már Atlantába is éremesélyesként utaztam, de aztán, köszönhetően egy téves bírói döntésnek, minden másként alakult. Igaz, 23 évesen már világbajnok voltam.

– Az itt a gond, hogy a mai srácok nem akarnak bunyózni, vagy az, hogy nem akarnak felnőni?

– Sokan szeretnének bunyózni, de a sikerhez kitartás kell. Állóképesség, figyelem és türelem. A mai kor viszont mintha ennek nem kedvezne. Nézzük meg a mai srácokat: elektromos  kütyükkel rohangálnak, gombnyomással intézik az életüket, még akkor is a kijelzőt bámulják, ha egymással beszélgetnek. Ez amúgy  országos probléma, amit sürgősen kezelni kellene.  Nyilván nem tiltással, hanem a helyes arányok megtartásával, az arany középút elveinek betartásával. A sport amúgy ebben jó nevelőnek bizonyul. Mert mi a sport? Lendület, erő, egészség. Akár egyéni vagy csapatsportágról van szó: nem ismerek olyan sportolót, aki ne figyelne magára és az ellenfélre.

– Ön kölyökként miért választotta az ökölvívást?

– Mert a ringben önmagam lehettem.

– Eleven, zsivány kamasz volt?

– Nem volt könnyű családi hátterem, a gyerekkorom tele volt feszültséggel. Ha valakinek sok jut ebből, az akár agresszióvá is összegyűlhet. Ám éppen az ökölvívás a jó példája annak, hogy hasznos energiává lehet formálni a legnagyobb feszültséget is. Az edzőteremben ráadásul nemcsak az tanulható meg, hogyan alakítsuk át a rossz energiát jóra, hanem olyan pozitív életszemléletre lehet szert tenni, amit bárki magával vihet a felnőttkorra. Nem az a lényeg, hogy élsportolóvá váljon mindenki, hanem az, hogy mozogjon. A fiamat is kérdezik, akit levittem már a terembe, hogy miért nem akar bokszoló lenni, mint én, de minek erőltetni?! Lehet, ez majd változik, de ki tudja.

– Az ön esete más, hiszen profi sportolóként élt és él ma is. Mintát, példát mutat. A mai fiataloknál nem az a gond inkább, hogy többnyire a szüleiket sem látják sportolni?

– Tény, én minden alkalommal úgy léptem a ringbe, hogy ott akár meg is halnék. De ha az átlag magyar családot nézzük, sok szülőnek valóban nemhogy ideje, de esélye sincs arra, hogy rendszeresen mozogjon. Csak azért, mert széthajtja magát, pluszmunkákat vállal, hogy legalább az alapokat megteremtse otthon. De a gyerekeket ettől még ki kellene zavarni az udvarra, el lehetne vinni őket egy edzőterembe, hogy ne a tévé vagy a számítógép előtt üljenek. Sok szülő bele sem gondol abba, hogy ez mennyire fontos. Egy gyerek feje ugyanis majdnem akkora, mint egy felnőtté, miközben a tüdeje negyedakkora. Az agynak viszont, hogy jól teljesítsen, például az iskolában, megfelelő mennyiségű oxigénre van szüksége. Ehhez mi kell? Tüdőkapacitás. Ami fejleszthető, amit fejleszteni kell. Ez pedig szülői felelősség kérdése is.

– Ha már tüdő és iskola: nem fáj a szíve, hogy országos elnökként nem foglalkozhat iskolájával, a Madárfészek Ökölvívó Akadémiával?

– Vérzik a szívem. S bár inkább vagyok sportoló és edző, mint menedzser, elnökként is sokat tudok tenni a hazai ökölvívás fejlődéséért.

– Vagyis inkább két jól elhelyezett jobb csapott, mint egy aláírás?

– Az aláírás még csak megy is, de az elnöki munka lényege főképp az, hogy megfelelő emberek dolgozzanak megfelelő helyeken. Különben nem fejlődik semmi. Az ökölvívói múltam miatt nyilván inkább értek a szakmai oldalhoz, ahhoz, hogyan lehet tűpontosan elhelyezni egy horogütést az állra, de ahogyan azt is megtanultam annak idején, most a szervezés és irányítás részét is meg kell.

– Egyszer azt nyilatkozta, hogy ön magányos farkas. A ringben ez még érthető is, de elnökként mennyire hasznos hozzáállás?

– Ezt egyedül nem lehet csinálni. Ha ökölvívóként magányos farkas voltam, elnökként falkában kell mozogni. Ez felelősség, és nem egyszerű feladat, hiszen aki az ökölvívásban él és dolgozik, az megtapasztalta már, milyen magányos farkasként létezni.

– Mert hiszen ez a bunyó lényege: megyek és legyőzöm, kiütöm a másikat.

– A bunyó igen. De nem a szövetség működése. A Magyar Ökölvívó Szakszövetség sikerének lényege a csapatmunka. Elnökként egy hónap alatt annyi mindent tanultam, hogy el sem hiszem, miközben tudom, rengeteg feladat vár rám.

– Vagy egyfajta „Jézusmária!” érzése?

– Éjjel-nappal! Sokszor csak nézek magam elé, hogy atyavilág, mire is vállalkoztam. Az ökölvívás ugyanakkor nálam szerelem, és érzem, ma elnökként tudok a legtöbbet tenni érte. Miközben sosem vágytam hatalomra, pozíciókra, nagy vagyonra, sem luxusautókra.

– Viszont mindazért, amije van, kőkeményen megdolgozott.

– Ez igaz, még akkor is, ha ezt Magyarországon nem becsülik annyira, vagy nem kezelik a helyén.

– Ezt most nem értem…

– Most nem csak magamról beszélek: az élsportolók, olimpikonok, bajnokok más országokban nem feltétlenül élnek olyan körülmények  között, mint nálunk. Az emberek pedig sokszor irigykedve nézik azt, aki elért valamit vagy eljutott valahová. De hogy ne beszéljünk rébuszokban: nyilván sokszor én is naiv voltam, amikor például üzletbe fogtam, vagy ha segíteni kellett másokon, miközben nagyon sokszor csak kihasználtak. Mindebből egyvalamit azért megtanul az ember: igazán csak magadban bízhatsz. A másik meg az: csak az fejlődik, amiért teszel is. Az én világomban ma már csak fehér és fekete van. Még szürke se, nemhogy annak mit tudom én, hány árnyalata. A legjobb az, hogy ha tudod, mi a dolgod, tartsd csukva a szádat és csináld. Ahogyan a ringben megszoktam.

– Ennyit a csapatmunkáról…

– Ennyit arról, hogy attól, mert csapatban dolgozol, még lehetsz húzóember. A pályafutásom alatt egyszer sem féltem ringbe lépni, bárki volt is az ellenfelem. Mert tudtam, hogy ha becsülettel felkészültem, és a legjobb tudásom szerint teszem a dolgomat, attól még a másik lehet jobb.

– Ahogyan legutóbb éppen Vlagyimir Klicsko kapott ki Anthony Joshuától.

– Pontosan. Miközben Klicsko alighanem élete formáját hozta. Fejet hajtok előtte, hogy negyvenévesen ilyen teljesítményt tudott nyújtani. Remélem, kap lehetőséget a visszavágásra.

– Erdei Zsolt visszatér még valaha a ringbe?

– Kizárt. Ha valaki átvilágítaná a testemet egy röntgengéppel, egy nyolcvanéves ember csontozatát és ízületeit látná. Tízéves korom óta bunyózom, nekem elég volt az elmúlt harminc év. Elhasználódtam.

– A lábaira azért még szükség lesz. És nemcsak azért, mert a ringben is a lábmunka a siker egyik kulcsa, hanem mert elnökként mennie kell majd ide-oda.

– Láb, ész, taktika, stratégia. Ezt tanítottam a srácaimnak, és erre most nekem is szükségem lesz. A lényeg: ne nyújts célpontot az ellenfélnek.

– Viszont így is mindvégig célkeresztben lesz.

– Ez igaz, de közben folyamatosan mozgok. Mi mást tehetnék? Megyek előre.