F. Tóth Benedek: Májusfa

Napkeltére megébredt a falu népe, majd miután megfürdött, megborotválkozott és bőséggel reggelizett, szép ruhában, kis kabátban, kis kucsmában fel is vonult, egészen pontosan a gyönge hóval szállingózott a folyó menti nagy rétre, hogy a nap fényében megnézze a zsírjukban forduló kolbászokat.

A juhászok birkát vágtak, pörköltnek valót; rétesek nyúltak az órák árnyékával, a vásározók feje fölé pedig kósza lufik úsztak rövid pórázon, fejüket bólogatva, és nyújtózkodva várták, hogy leszakítsák végre zsinórjukról, vagy szaladnának végleg a magasba, ahol farkasszemet nézhetnek az elmúlással.

Egyvalaki azonban hiányzott a forgatagból. Olyan lélek, kinek évből nem sok jutott, és napjaiból is csak néhány volt hátra. A lelkész legalábbis így magyarázta később, mert abból, amit az orvosok beszéltek, emberfia szót nem értett. Még a keresztelő atyánkfia se, pedig valamennyire még a latint is bírta.

De végül mindegy is, ki mennyit értett ebből, mert a lényeg úgyis az, amit a sorsod eléd görget. Ott liheg az orrod előtt, azt látod folyton, még az álmodban is, estétől reggelig. Viszont csak akkor érted meg, hogy miért kell bárminek is bárhogyan lennie, amikor ott állsz már az utad végén.

Ahogyan Derzsi Katával is történt azon a májuson. A megyei kórház két héttel a majális után, egy szerdai napon állította ki hazatérő papírjait. Este, amikor a falu amúgy is csöndes már, benyitott a kert kapuján, végigment a ház szobáin, átöltözött, majd befeküdt ágyába. Láztól égő tekintettel a plafont nézte hajnalig. Azt kívánta, bárcsak álmodna végre hosszan, végtelenbe nyúlón. Olvasta valahol, hogy az ember képes átálmodni magát a boldogságba, de ha oda nem is, egy olyan világba biztosan, ahol nem kínozzák földi dolgai; ahol nem törnek rá szüntelen a fájdalom démonai; s ahol nem az számít, milyen testbe születünk, hanem csakis az, mennyire fényes a lelkünk pereme.

Így esett meg, hogy Derzsi Kata kimerült teste hajnal előtt pár órával végre álomba merült. Egyenletesen lélegzett, a mellkasára húzott paplan puhán süllyedt és emelkedett, s amikor reggel megemelte lángvörös szemhéját, a nap sugarai már magasról vetítették a redőny árnyékát a padlóra. Kata felkelt, fényt engedett a szobába, és már fordult volna az ajtó felé, amikor meglátta a fát a kerítésnél.

Úgy állt a kapuvas mellett, mintha öröktől fogva oda nőtt volna. Pedig gyökere sem volt.

Törzsét a kerítés léceihez kötözték, színes zsinórokkal, hogy a szél ki ne fordítsa. Sudár alakja az ég felé tört, fölfelé vékonyodott, gyér lombkoronája alatt szivárványszínben pompázó szalagokat verdesett a szél. Mintha csak röppenni vágyó angyalok lettek volna. Lábukkal kapaszkodtak még, de szárnyukkal már tolták volna magukat az ég felé.

Derzsi Kata nem emlékezett arra, hogy ennél szebbet látott volna valaha. Úgy érezte, lelkében fény gyúlt, szívébe nyugalom költözött.

Csontjaiban parázsként szunnyadt a máskor lobogó, mindent elemésztő tűz. Arra gondolt, hogy ha létezik tökéletes pillanat, ez minden bizonnyal azok közé tartozik. Tökéletes harmónia, amit csak akkor tapasztalunk, ha a jelenben vagyunk. Amikor nem kínoz múlt, nem foglalkoztat jövő, és a létezés nem több egyetlen lélegzetvételnél. Egy gyönge leány nagy felfedezése volt ez. Az utolsó, ami földi életében megadatott.

A májusfa a temetés után egy hónappal is ott állt. Szalagjait időről időre újra cserélte valaki, és a kötésen is igazított, mert a májusi szelek rosszul bánnak a gyökértelen fákkal. Kata apja az egyik hajnalon kiült a verandára, hogy megnézze, ki gondozza ilyen szépen a zsigereiben, leveleiben száradó oszlopot. Lelkében még dúlt az égi háború, ám szívében már ajtót nyitott az elkövetkezendőnek.

Nem tudatosan, inkább ösztönösen.

S még az lehet, nem is ő nyitotta, az csak úgy nyílt magától. Ahogyan az ég csatornái is megerednek, ha a felhők túlontúl elnehezülnek a magasban.

A hajnal egyik ösvénye végül meghozta a fiút. Biciklivel érkezett, halkan, fürgén dolgozott.

Fiatal kölyökképén olykor végigtörölt tenyerével, és az apa legszívesebben átölelte volna az ismeretlent. Tudta, mi játszódik le a kamasz lelkében, maga is ugyanazt élte át. Két nap múlva, amikor a fiú alakja előtűnt az éjszakából, Kata apja már a kapuban állt. Kezében, lapjával egymáshoz illesztve, két ásót tartott. Mögötte, az udvaron egy földlabdás, alig másfél méteres fácska dől a ház falának.

A megszeppent fiú leszállt a bicikliről, bemutatkozott, majd miután váltottak néhány csöndes szót, elvette Kata apjától az egyik ásót. Szó nélkül dolgoztak, hamar végeztek.

Mire feljött a nap, a fa gyökerei már az udvar talajában keresték a kapaszkodót; apró növényi sejtjeivel mohón itta a kútból mert vizet. Leveleivel a fény felé fordult, néhányukkal azonban a verandán ülő férfit és fiút nézte. Egymás mellett ültek némán; arcukon szétterült a remény, a reggeli szél elvitte szemükből a szomorúságot. Érezték, hogy fontos pillanat tanúi ők. Szemük láttára vált bizonyossá, hogy igenis van újjászületés. Lelkükben fény gyúlt, szívükbe nyugalom költözött.