Guba Zoltán: Csak egy tánc

Kulturáltan váltak, a volt férje háznyira lakott új párjával,
aki húsz évvel volt fiatalabb, mint ő. Néha ös?-
szefutottak az utcán, olyankor köszöntek mosolyogva,
kedvesen, illőn. Egyszer kérdezte a volt férje, hogy
vagy, s ő felelte, jól. Az jó, mondta a férfi. Ennyi.
Még csak magányos sem volt, hiszen a lánya, ki
Svájcban élt, volt, hogy egy héten kétszer is hívta. Jaj,
de örülök, hogy hallom a hangodat, kezdte, aztán magáról
beszélt. Röviden, spórolósan, minek a szószaporítás.
Jövő héten hívlak, ígérte a lánya, és hívást bontott.
Csak eleinte tűnt fel az anyának, meg sem kérdezte, ő
hogy van, mi történt vele. Különben is, mi baja lenne,
mi is történne vele? Drága a telefonálgatás, jó volt ez
így is. Mint ahogy fia havonta, kéthavonta felugrott
hozzá, kávét kért, de míg elkészült, türelmetlenül mocorgott
a helyén, látszott, dolga van, rohannia kell.
Menj, kisfiam, mondta neki, s a fia ment. Legközelebb
tovább maradok, s jót beszélgetünk, ígérte, de már
amikor kimondta, tudta, nem lesz belőle semmi.
Hanem a barátnők még maradtak. Hetente egyszer,
kávé mellett találkoztak: unokákról, új szerelemről,
színházról beszéltek, csak ő hallgatott. Ne legyél
ilyen titokzatos, nyaggatták, hogy lehet az, hogy veled
nem történik semmi. S ő a vállát vonogatta, ez van.
A nosztalgiatáncestre az interneten talált rá. Ötvenen
túl is, az örök fiataloknak, magányosoknak is,
olvasta. Badarság, legyintett, majd elolvasta újra. Elmegyek,
döntötte el, de hol esett, hol a ruha nem
tetszett, amelyik rajta volt, elindult többször is, de
mindig visszafordult. S volt, hogy a bejáratig jutott.
Csak két hét múlva vette a bátorságot, hogy bemenjen.
Elájulok, gondolta. De nem ájult el. Leülök a sarokba,
s onnan lesek, határozta el, de félúton, a terem
közepén ismerős arcot látott. István, te vagy az, kérdezte
a férfitól, s mint aki csodát lát, még a száját is
nyitva felejtette. Irén, kérdezte a férfi. Irén, ismételte,
nem hiszem el! S udvarias ember lévén nem kérdezte,
hogy hány éve is, amikor legutóbb találkoztak. Nem
tegnap volt. Még az általános iskola első osztályában
egymás mellé ültek, a fiú előbb csak a lány uzsonnáját
ette meg, majd titkon a kezét is megfogta órák alatt.
Szép gömbölyű vagy, mint anyukám, bókolt a fiú, ha
megnősz, elveszlek feleségül, jövendölte. Kezdetben
csúfolták őket sokat, később csak irigykedtek, jó nekik,
szerelmesek. Hetedikig tartott ez a sosem múló izgalom,
amikor a fiú katonatiszt apját vidékre vezényelték,
költözni kellett. Eleinte leveleztek, de ritkultak az
írások, majd el is maradtak.
Leültek most egymás mellé, annyi, de annyi beszélnivalójuk
lett volna, de van, amikor a csend is beszél.
Végre a zene is megszólalt, szabad egy táncra,
kérdezte István, s ő belekarolt. S ez jó volt. Jó volt az
is, hogy az egy táncból több lett. Csak forogtak, s
forgott velük a terem. Irén, hazakísérhetlek, kérdezte
a férfi. István, ez így túl gyors nekem, válaszolta ő.
Akkor a jövő héten itt? Talán, felelte ő. A telefonszámod
megmondod, kérdezte jó hangosan a férfi.
Ő nem törődve, hogy utcán van, diktálta. Hívlak, jövendölte
a férfi, s ő bólintott, jó. Otthon a tükör előtt
megállapította, egészen jól néz ki. Boldog volt. Pedig
csak egy tánc volt, vagy annál több is talán.
Guba Zoltán