Dobogós pillangós - Aparhant büszke rá, és ő is büszke Aparhantra

– Aparhanton százévente sem születik olyan, akire aztán olyan büszke az egész falu, mint például önre. Élt ott egy humanista, költő és prózaíró a középkorban: Garázda Péter; egy ciszterci szerzetes, Bitter Illés Béla, valamint egy plébános, Faust Antal, ők mind a 19. század szülöttei, és van Kenderesi Tamás 1996-ból.

– Büszke is vagyok Aparhantra. Amikor úszom, jó érzés őket is képviselni, és köszönöm, hogy a falu díszpolgára lehetek.

– Bár az életrajza szerint Bonyhádon született, de csak azért, mert Aparhanton nincsen szülőotthon, sem kórház. Aparhant viszont két részből áll, vagyis adja magát a kérdés, hogy akkor most hova is valósi: apari vagy hanti?

– Aparhanti vagyok. És ez így igazságos, hiszen szinte a település közepén laktunk. Szerettem ott élni, s bár nem volt sok barátom, rájuk a mai napig jó szívvel gondolok. A családunk nagyon összetartó. Mamáék egy utcával föntebb laktak, és reggelente, amikor kinyitottuk a szemünket, az volt az első dolgunk, hogy átmenjünk hozzájuk. Nála is reggeliztünk. Az általános iskolát Aparhanton végeztem, és suli után Pécsre mentünk edzésre, utána pedig utaztunk haza. Amikor nagyobb lettem, Pécsre jártam iskolába, de ehhez mindennap ötven kilométer kellett utazni. Anyáék minden áldott nap elvittek oda, a suli után pedig már vártak.

– Aparhanton nincsen medence, viszont van patak, ami szinte tóvá duzzadt. Úszni viszont Pécsen tanult meg. Mi vonzotta a vízhez?

– Igazából nem is tudom. Megfoghatatlan vágyat éreztem. Anya elmeséléséből tudom, hogy egyszer elmentünk Bonyhádra, mert annyira vágytam arra, hogy úszhassak, de azt mondták, ehhez még kicsi vagyok, jöjjek vissza egy év múlva, amikor betöltöm a hatot. Én meg csak álltam az uszoda előtt, bámultam a vizet, és potyogtak a könnyeim.

– Látva az eredményeit, ifjúsági Európa-bajnok, ifjúsági olimpiai bajnok, a riói nyári játékok bronzérmese, kijelenthetjük: mégis megtanult úszni.

– Kívülről nézve ez biztosan így látszik, de az, aki versenyszerűen úszik, az tudja, hogy úszás és úszás között nagyon nagy a különbség. Mert, persze, úszni már tudok, de ez egy örök tanulási folyamat: fejleszteni, tökéletesíteni kell az úszás technikai és taktikai részét is. Mi a medencében sosem csupán faltól falig úszunk, időnként pedig kidugjuk a fejünket a vízből levegőért. Ahogyan a medencét a víz, a mi életünket az úszás tölti ki. Ez határozza meg gondolatainkat, ez adja napjaink ritmusát. Amikor beugrom a vízbe, fázom, mint bárki más, de aztán arra koncentrálok, hogy minél tökéletesebben végrehajtsam azt, ami a dolgom. Az úszás pedig, ha innen nézzük, már egyáltalán nem csak tempó és tempó, s még csak nem is monoton, sőt. Feladatokat hajtunk végre, keressük a tökéletes mozdulatsort, a pontos fordulókat, a versenyen meg arra koncentrálunk, hogy a legjobb időt ússzuk – vagy egy kicsit annál is jobbat.

– Értem, vagyis meg lehet szeretni az úszást. És mi a helyzet az úszásnemekkel?

– Azt nem mondanám, hogy a négy közül ne szeretném valamelyiket, de nálam valamiért úgy alakult, hogy bár szeretem a gyorsúszást, mégis a pillangó lett a legkedvesebb. Talán nem véletlen ez, hiszen mindkettő hasonló izomcsoportokat mozgat meg.

– De miért éppen pillangó?

– Talán mert hátúszónak készültem. De aztán úgy alakult, és a sikerélményeim – amelyek, valljuk meg, viszonylag későn, tizenöt-tizenhat éves koromban jöttek – a pillangóhoz kötődnek. Pontosabban addigra értek be az edzésmunkák, a versenyek. Másrészt akkor már Pécsre jártam középiskolába, ráadásul úgy, hogy egyedül laktam az albérletben. Az önállóság sokat segített abban, hogy jobban figyeljek magamra és arra, amit csinálok. És nem mellesleg: kétszer annyit edzettem, mint korábban.

– Most éppen a budapesti vizes világbajnokságra készül, mégis jut ideje másra is. Ráadásul szó szerint. Jótékonysági árverésre kínálja riói tréningruháját. Miért?

– Ennek elsősorban érzelmi okai vannak. A tizenkét éves öcsém, Péter cselgáncsozik, ráadásul igen jól. Amikor a tatamira lép, a kamaszkori önmagamat látom. Nagyon motivált. Ha tehetem, elmegyek megnézni a versenyeit. Tavasszal is ott voltam az egyik siklósi versenyén, és a szünetben jót beszélgettem az egyik apukával, akinek a lánya szintén versenyzett. Később megtudtam, hogy a PVSK-judósok gyűjtést szerveznek egy négygyermekes családnak, mert porig égett a házuk. Nem maradt semmijük, szinte csak az, ami rajtuk volt. Kiderült, én akkor éppen a családapával, Vaskó Sándorral beszélgettem ott a csarnokban, amikor a házuk leégett. Az eset annyira megérintett, hogy nem gondolkoztam sokat. Elhatároztam, hogy a magam módján megpróbálok segíteni rajtuk. Felajánlottam árverésre a riói tréningruhámat, az érte kapott pénzt pedig nekik adom, hogy esélyük legyen felépíteni az otthonukat. Vaskóék, akárcsak a mi családunk is, nagyon összetartanak. Belegondoltam abba, milyen hihetetlenül gyorsan képes semmivé válni egy család otthona, s hogy milyen nehéz helyzetbe kerülhet bárki pillanatok alatt. Nem könnyű erről beszélni, de hiszem, hogy nem véletlenül találkoztunk akkor Siklóson.

– Hisz a sorsszerűségben?

– Inkább úgy mondanám, hogy mindennek oka van.

– Hisz abban, hogy egyetlen benyúlással olimpiát lehet nyerni?

– Erre jó néhány példát már láttunk is.

– Hisz abban, hogy valaki vagy valami az első helyre tolja az úszót?

– Attól tartok, ezért az úszónak kell megküzdenie. Minden úszó maga alapozza meg az eredményeit. De az nem szokványos, hogy éppen azzal találkozol, akinek leég a háza. Vagyis nem volt kérdés, hogy segítek.

– Még egy olyan felkészülési szakaszban is, amelynek a végén a vizes világbajnokságon kell úsznia ország-világ előtt? Az ember azt gondolná, ilyenkor éjjel-nappal csak erre koncentrál.

– Ez így is van. De ez nekem nem teher. A felkészülési időben pedig nem sok mindenre jut idő, de olykor muszáj kimozdulni a medencék világából. Ilyenkor belefér egy-két mozi a barátnőmmel vagy a testvéreimmel. Tari Imre pedig remek edző. Pontosan tudja, mikor mire van szükségem, és nem korlátoz, ha az belefér az edzéstervbe.

– Tari Imre mitől jó edző?

– Nagyon jó, személyre szabott edzéstervet állít össze. Arról nem beszélve, hogy ő nem a kiképzőm, és nem is a hajcsárom: Tari Imre társam a felkészülésben, és társam a versenyzésben. Csak ő a parton áll, én meg a medencében úszom.

– A versenyúszásban mennyire fárasztó állandóan a csúcsra járni, pontosabban úszni?

– Fárasztó. De az edzések egymásra épülnek, és ha becsülettel dolgozol, az meghozza az eredményeket is. Én például nem rajongok a fordulókért, nem is szeretek rövid pályás versenyeken indulni, mert minden falérintés megtöri a ritmusomat. Miközben tudom, ez is csak technika és gyakorlás kérdése. Van egy mondás, miszerint egy kevésbé technikás úszó, aki jól fordult, sikeresebb lehet rövid távon, de ezzel szemben meg ott a nagy igazság: aki jól úszik és jól is fordul, az még többre viheti.

– Amikor úszik, kit kell legyőznie, mondjuk 200 pillangón? Megadok három lehetséges választ: önmagát, Cseh Lacit vagy az összes többi úszót?

– Ha legyőzöd önmagad, akkor mindenkit legyőztél.

– Merthogy az úszás magányos sport?

– Ha vannak barátaid, akkor nem az, de tudnod kell, hogy a medencében neked kell megdolgoznod a sikerért. Ezért olykor a barátaidat sem láthatod, mert edzésen vagy.

– Aztán, amikor kijön a vízből, ahogyan például Rióban is tette, immár olimpiai bronzérmesként, mindjárt beugrott volna egy „sajtbureszre”. Egy aparhanti srác miért nem egy, mondjuk, jóféle birkapörköltre vágyik?

– A sajtburesz csak kiszaladt a számon. De vannak olyan helyek, ahol a barátokkal kifejezetten jól tud esni. Amúgy pedig falusi gyerek vagyok, mindent megeszek, amit elém tesznek.