Parasztsors

Julis sem tudta pontosan, mert az öreg kakukkos óra nemrég felmondta a szolgálatot. A nagyobb gyerekeket csak úgy találomra indítja azóta az iskolába. A kicsi itthon van, szinte állandóan ott sertepertél körülötte, hol cukros kenyeret, hol egy kis tejecskét kunyerál.

Hozzá kellene már kezdeni a főzéshez, hogy mire az apósa meg az ura beérnek a határból, meg a gyerekek is megjönnek az iskolából, készen legyen az ebéd.

A szűk kis konyhaablakon csak úgy megszokásból kitekintett a bejáró útra. A szomszédasszony – fején lobogó kendővel – majdnem futva közeledett, arca elé tartva egy tarka zsebkendőfélét. Úgy látszik, szegénynek megint fáj a foga.

A múltkor is ő adott rá neki egy ki szalicilt.

A szomszédasszony beviharzott a konyhába, nem is köszönt, csak arcát eltakarva, hangosan hüppögve támaszkodott neki a stelázsi oldalának. Julis értetlenül nézte, aztán felocsúdva hellyel kínálta: – Üljön mán le, szomszédasszon’, oszt mondja mán, hogy mi történt! Az alig érthetően jajveszékelt:

– Mi lösz velünk, Juliskám?! Nézzé’ mán e’ arra az erdő fele! Ott áll egy teherautó. Möggyüttek az agitálók!

Julis lábai remegni kezdtek. Hát mégiscsak igaz, amit már régóta rebesgettek. Hallottak ők is ezt-azt, de nem gondolták, hogy be is fog következni. Zsongott a feje, már szinte nem is hallotta, mit jajong még a szomszédasszony. Fölkapta a delénkendőjét, futás közben kötötte be a fejét, rohant egyenesen a kukoricaföldre.
 

Az ura meg az apósa alig értették, mi történt. Mikor végre megértették, az öreg a föld szélén nekitántorodott a lőcsöskocsinak, ami félig már meg volt rakva szárkévékkel.

Remegő kézzel kapaszkodott a vendégoldalba, őszülő bajusza alatt fogatlan szája csak tátogott, napégette arcából szinte az összes vér kifutott. Így állt egy darabig, aztán – mint aki egy rossz álmot hessent el – összeszedte magát. Ócska kalapját megigazította a fején és elindult a következő kévéért.

Délutánra aztán hozzájuk is megérkeztek az agitálók, egy férfi és három nő. Röviden elmondták, miért jöttek, és egy belépési nyilatkozatot tettek az asztalra. Az öreg nézte egy darabig a papírt, aztán fölcsapta a fejét: – Nem írom alá!

– Rosszul teszi, bátyám! Mi csak szépen kérjük, de jönnek utánunk olyanok, akik nem szépen kérik, és... és végül mégiscsak alá kell írnia! – mondta kellemes bariton hangján a férfi szinte barátságosan.

Az öreg konokul hallgatott. Száját úgy összeszorította, hogy csak egy vékony csík jelezte a bajusz alatt, ott egy nyílás van. Tekintete a semmibe révedt, gondolatai eszeveszetten kergették egymást. Dehogy írja alá! Hát nem ezért gürcölt ő egész életében! A lányait kiházasította, a fiára pedig majd ráhagyja a földet, jószágot, hogy mire megvénül, nyugodt szívvel hagyhassa itt ezt az árnyékvilágot. Tudja ő nagyon jól, milyen az a kolhoz! Lehúzott pár évet a fogságban, látta, hogy mi van ott. Köszöni, de nem kér belőle! Nem írja alá a nyilatkozatot. Nem és nem!

Pár nap múlva a tanya udvarába lassan begördült egy fekete autó, három bőrkabátos férfi szállt ki belőle. Az öreg rosszat sejtve nézett ki a konyha ajtaján. Most csak ő van itthon a legkisebb unokájával, a fiáék piacozni mentek.

A férfiak határozott léptekkel egyenesen a konyhába mentek. Nem kínálta őket hellyel, nem várt vendégek ezek. Azok láthatóan nem is vártak szíves vendéglátást, gyorsan a lényegre tértek:

– Hoztuk a papírt, papa, amit alá kellene írni!

– Nem írom alá! – mondta határozottan, emelt fővel az öreg.

Az egyik bőrkabátos egészen közel hajolt hozzá. Ragyás képe közepén barátságtalan, közelálló szemei szúrósan villantak az öregre, keskeny szájából fenyegetően, sisteregve törtek elő a szavak:

– Pedig melegen ajánlom, hogy aláírja, öreg, amíg szépen vagyunk! Tudunk ám mi másképp is beszélni!

– Nem írom alá! Maguk nem kényszeríthetnek rá, hogy aláírjam!

– Nem-e?! Na, fogja csak ezt a ceruzát, és írja szépen alá! – bökte az orra alá a ceruzát úgy, hogy fölszaladt az orrlyukába.

Az öreg hátrahőkölt, nem nyúlt a ceruzáért. Kezét hátul összekulcsolta.

– Szóval nem akarod aláírni, te mocskos, büdös, rohadt paraszt!! – csapott a ragyásképű ököllel, üvöltve az öreg arcába. – Mondtam, hogy tudunk mi másképp is beszélni!

Az öreg megtántorodott, de a másik bőrkabátos elkapta. Megfogta hátul a kezeit, a ragyásképű meg még néhány ökölcsapást mért az arcába:

– Írod-e már, te rohadt mocskos disznó?!

Az öreg csak most vette észre, hogy kisunokája falfehéren, földbe gyökerezett lábbal, némán áll szorosan a stelázsi mellett, az egész teste egy remegés, tágra nyílt szemeiben kétségbeesett rémület.

– Ne bántsanak a gyerök előtt! – nyögte. – Adja ide azt a ceruzát!

Reszkető kézzel valami kiolvashatatlan ákombákomot vakart szép lassan a lap aljára csak úgy találomra, mert egyik szeme – pont, amelyikkel jobban látott – csúnyán bedagadt.

Letette a ceruzát a lap mellé és elfordult. A ragyásképű kaján vigyorral tette az aktatáskába a lapot meg a ceruzát, leereszkedő kegyességgel lapogatta meg az öreg vállát:

– Látja, papa! Ezt hamarabb is megtehette volna!

Amikor az autó kigördült az udvarról, az öreg magához húzta kisunokáját:

– Felejtsd el, kicsim, amit az előbb láttá’! Gyere, adok neköd egy kis tejecskét mög egy kis könyeret. Ögyé’! Aztán ötesd mög, oszt altasd e’ szépen a babádat is!

Kiballagott az istállóba. Sokáig matatott, mire talált egy kötelet. Bizonytalan léptekkel indult el az istálló mögötti akácosba.

Két nap múlva néma gyászmenet fordult be a temetőhöz vezető dűlőútra.

S. V., Csengele