Szorongva tiltakozók, megfenyegetett távolmaradók - Vészhelyzet a mentőknél

Kitűzőkön, papírzászlókon a felirat: Elég volt! A mentők demonstrálnak a Markó utcai székházuk előtt. A mentősökön kívül (belőlük is van három szakszervezet) szolidaritásból eljött néhány ápolónő, szociális munkás és kéményseprő is, beöltözve.

Nyílik a kapu, egyenruhás mentősök jönnek, hátizsákokkal, kezükben táskákkal. Fejüket lehajtva, a földet nézve lépkednek. Nem néznek se jobbra, se balra. Beszélni velük tilos, szankciója lehet, hogy egyetértenek a demonstrálókkal, szolgálatban az megengedhetetlen. Mennek, hátukat meggörbítve, sunnyogva. Ők itt sincsenek, autókba szállnak. Talán hálásak is, hogy vonulniuk kell. Teszik a dolgukat, őket kritika, retorzió nem érheti.

Sok itt a kamera, fényképezőgép, ami általában segít. Most inkább baj: láttukra van, aki visszafordul. Szorongva jött, kétszáz kilométert utazott, de emberből van, s családja, ki érte aggódik, s kiket el kell tartania.

Tisztes távolba megy, ott nem fényképezik, s hogy szabadidejében erre járt, azért talán baj nem éri.

Jöttek volna mások is, többek is.

Ám itt már a félelem igazgat, és a pénztelenség. Veletek vagyok, de nincs pénzem arra, hogy a fővárosba utazzak – áll egy pléh- vagy furnérfigurán.

Veletek vagyok, de másodállásban tartom el a családom – így a másik. Veletek vagyok, de elhagytam az országot – szól a harmadik.

Mi volt elég, kérdezhetik. Talán az, hogy mentenek életeket, dolgoznak sokat – cserébe kapnak annyit, hogy tanácstalanok, a gyereknek vegyenek új cipőt, mert a régit kinőtte, vagy maguknak? Abból is elegük volt, egyenruhájuk sincs.

A szerencsésebbeknek jut, akinek meg nem marad, otthon barkácsol: vesz fehér trikót, arra emblémát varr, a mellényre fényvisszaverőt.

Próbál úgy kinézni, ahogy egy mentősnek mutatnia muszáj. Naponta mossa, s ha kezdésre vizes marad, az sem baj, ha nem izzad, a túlórák végéig megszárad rajta.

Az a rossz, mondja egy demonstráló, hogy otthon kérdik: „Miért vagy tehetetlen? Más boldogul, nekünk vacsorára se telik. Nyaralni nem voltunk, mióta veled élek, a gyerek négy éve nem jutott el nyári táborba.” S a mentős megpróbál kihozni magából még többet, pihenőidőben vállal több pluszmunkát, másod-, harmadállást. Vállal mindent, de előbbre nem jut. Amikor „frissen, kipihenten” újra szolgálatba áll, az a kérdés, hogyan maradjon ébren, mert aki bajban van, azon  segíteni muszáj.

Most ők vannak bajban.

De akad, aki azt mondja: külföldről biztatják őket, pedig nincs baj.

Akad, aki érvel, hogy idejött, mert ideszállították, pénzt kap érte, ez most másképpen nem megy. S tényleg, mi is a bajuk? Hiszen munkáért fizetést és életpályamodellt kapnak.

A valóság? Ötvenéves korukra cukorbetegség, magas vérnyomás, porckorongsérv, azt követve a műtét garantált. Megszállottak ők, s ezzel élnek vissza. Próbáljanak csak naponta többször a legszükségesebb műszerekkel boldogulni, a lift rossz, az ötödik vagy a tizedik emeletre rohanni, hordágyon százkilós emberrel lavírozni szűk lépcsőházban, hol fordulni lehetetlen. Úton szirénázhatnak, a többség vállat ránt: azért zajonganak, mert nem szeretnék, hogy kihűljön a kávéjuk. S keresztülrobogni mindenen, ahol azzal fogadják őket, nem is ide kellett volna jönni. Hogy hová, azt ők sem tudják, de oldják meg...

Még tüntetni sem tudnak, tilos.

Mentőnél mi lehet a minimális szolgáltatás? Kimegy, de nem vizsgál?! Vagy a bajbajutotthoz fel sem megy, csak szirénázik a ház előtt, tanú legyen, hogy kint volt, abba belekötni nem lehet?! Ilyen nincs! Mentő, ha elégedetlen, legfeljebb demonstrálhat.

Azt is csínjával, civilben, az egyenruhájuk nem e célt szolgálja.

Sőt, véletlenül a demonstráció napjára továbbképzésre, csoportos pulzusmegfigyelésre hívják őket, mert ha kevés az elégedetlenkedő az utcán, nincs is baj…

Mit értek el? Az államtitkáruk azt  mondta: legyenek türelmesek, 25 év lemaradását behozni rögtön nem lehet, de két év alatt úgy 60 százalékkal emelik a bérüket. Ígérte ezt már más is, máskor is – lett belőle majdnem semmi. S megkapták cserébe: akinek nem tetszik, akár el is mehet. Sokan megfogadták a tanácsot, s mentek.

Tóth Károly, szívben ő is itt van, Németországból üzen, még hálás is a szolgálatnak; olyan vacak autókkal dolgozott, amelyekkel a szerelők naponta csodát tettek, hogy egyáltalán járhatott velük. Átlagéletkoruk úgy 15 év volt, ami gyerekben jó, autóban kevésbé. Tizennégy évig dolgozott itt, s tanult meg vezetni úgy, hogy most a németeknél taxizik. A család még nincs vele, küldi a pénzt, de a kiköltözésnek is eljön az ideje.

És üzent Judit Nyíregyházáról, hogy nyolc év mentőzés után Finnországba ment. Ott megfizetik, s emberszáma veszik.

Ezt mondja a másik Judit is, aki szolidaritásból jött, mentőzött évekig, most kórházban gyógyít. Dolgozik sokat, a pénz nem veti fel, de ott nem lehet naponta megalázni. Nem köpködik, hányják le, fenyegetik, lökdösik, hogy segíts, mert innen élve nem mész el...

Óvatosan a fogalmazással, figyelmeztet dr. Kusper Zsolt, a Magyarországi Mentődolgozók Szövetségének elnöke. „A kollégák megírták, fenyegették őket, ne menjenek utcára,  zászlót se emelgessenek, annak következménye lesz. Hallottam, volt, akit netes bejegyzése okán a rendőrségre is beidéztek, pedig szabad országban szabadnapos ember azt tesz, amit szabad. Ónodi államtitkár szerint átlagban havi 293 ezret keresünk. Üzenjük, túlórákkal együtt átlagban 119 ezer forintot viszünk haza. Kértünk kockázati pótlékot, havi 20 ezer forintot. De ez sem jár, kiderült, a mi munkánk nem kockázatos. Nincs magasztosabb, mint verekedők, dühöngők közé menni, s menteni a sérültet, kockáztatni, hogy reánk támadnak. Ez legfeljebb élmény, nem veszély.”

Akik eljöttek, azért vannak itt, mert zsákszámra ígértek nekik pénzt, de a pénz az ígérgetőknél maradt. Sok a helyi kiskirály, aki panaszt, kritikát nem tűr – belőlük elég! Lehet adatokat kozmetikázni, új mentőautókat átadni, de a friss felmérés szerint a dolgozók 50 százaléka, ha tehetné, elmenne; a negyedük külföldre.

Csak a megszállottak maradnak. Akik idővel – ha semmi sem változik itthon – kiégnek, elkopnak, belerokkannak.