F. Tóth Benedek: Élet ura, halál nővére

Egészségemre! Amilyen halkan mondta, olyan lendületes tempóban küldte le torkán a párlatot – és pontban akkor, amikor az óra számlapján a kismutató a hetesre ugrott, a nagyobbik pedig rábillent a tizenkettesre, Rönök testében szétáradt a nyugalom. Sóhajtott, majd lassan beszívta a konyha áporodott levegőjét. Neki ez volt az otthon illata. Kicsit pörköltszagú, kicsit kovászos uborka, keveredve a kilöttyent bor és a mosogatóvíz plafonig emelkedő párájával. Minden egyben és egyszerre, alig kilenc négyzetméteren, ami egy ekkora konyhában elfér: székláb nyöszörgése, hűtő ajtajának kattanása, sörösüveg szisszenése, kenyérvágó harsogása, kanalak zörgése, tányérok koccanása. De leggyakrabban csak a csönd ült az asztalnál, vele szemben pedig Rönök könyökölt. Pár éve még jól öltözötten, frissen borotváltan és kevéssé hajlott háttal. Rönök ellögybölte a poharakat, a maradék pálinkát laposüvegbe töltötte.

A művelethez tölcsért használt, majd miután elmosta azt is, megtornáztatta ujjait. Karját előrenyújtotta, tenyerét kifeszítette, ökölbe zárta. A gyakorlatot hétszer megismételte, nem mintha a hetes szám bármit jelentene is, majd mentolos cukorkát vett elő zakójának belső zsebéből. Az édesség papírját kukába dobta, és a pasztillát szopogatva kilépett lakása ajtaján.

Ennyitől még megtart a tűsarok, ismételgette magában Juta Virág, és érzéssel löttyintette a konyakot az előtte lévő kávéscsészébe. A következő pillanatban egy hirtelen elröppenő hoppá szócska törte meg a csendet. Juta Virág  értetlenül bámulta az üveg nyakát szorító ujjait.

Mintha akaratától függetlenül történt volna minden. A konyak túlszaladt a csésze peremén, a kávéval keveredett barnás lé pedig szétfolyt a terítőn. Juta Virág letette az üveget, tenyerének élével próbálta útját állni az elterülő barnaságnak. Miután látta, ehhez nem elég egy tenyér éle, szalvéta után nézett. Miközben nyalogatta a csuklójára folyt kávés konyakot, azon tűnődött, hogy nem is annyira rossz az arány. Megfogadta, ezentúl nagyobb csészével indítja a napot. Miután végzett a takarítással, keresztbe tett lábbal, egyenes háttal ülve kezébe vette reggeli italát. Érezte, hogy kihűlt. Lassan, szürcsölve itta, mintha forró kávé volna, pedig csak a konyak miatt fogta vissza a tempót. Arra gondolt, nem is alkohol ez, hanem ártalmatlan mazsolalé, bár annak kissé buggyant, viszont évek óta ez volt az egyetlen dolog, ami megédesítette napjait.

Mire meglátta a csésze alját, kifényesedett körülötte a konyha. S bár odakint reggel óta gyűltek a felhők, most csak a szürke vattapamacsok közül előtörő napsugarakat látta.

Amilyen szomorúan hajolt rá a tegnap este, olyan erővel húzta magához a reggel. A csészét már mosolyogva mosta el, majd mentolos cukorkát keresett táskája mélyén. Az édesség papírját kukába dobta, és a pasztillát szopogatva kilépett lakása ajtaján.

Rönök Ferenc biztos kézzel vezette az autót.

A jármű motorja fémes hangon zakatolt, az ablaktörlő lapátjai csikorogva csúszkáltak a szélvédő üvegén. Rönök utálta a reggeli beszélgetős műsorokat, így többnyire zenét hallgatott. Bármilyet, csak ne legyen benne szöveg.

Az ugyanis elvonja figyelmét a gondolatoktól.

Nem mintha abból Rönöknek túl sok jutott volna ezen a reggelen, viszont közöttük is egyre gyakrabban megjelent a zakózsebét húzó flaska képe. Három kereszteződés és két piros lámpa után Rönök úgy döntött, csupán egyetlen kortyot iszik. Annyitól senki nem felejt el vezetni. A zöldre várva húzta meg az üveget, és szívét melegség töltötte el. Elmosolyodott, és a lelkére szálló nyugalom erejétől felhevülve gázt adott. A szélvédőre tapadó esőcseppek között megjelent egy női arc elmosódó ábrázata, de Rönök mindezt vágyai látomásának tulajdonította.

Juta Virág ujja idegesen dobolt az autó bőrkormányán. Az eső olyan sűrűn hullt odakint, hogy az ablaktörlők alig győzték tempóval.

A szélvédőre tapadó vízcseppek százfelé törték a felvillanó féklámpák fényeit. Juta Virág hunyorogva vezetett, és azt kívánta, bárcsak lenne végre valaki az életében, aki fuvarozná ilyenkor, meg máskor is, sőt bármikor.

A következő piros lámpánál cigarettára gyújtott, ami nem bizonyult jó ötletnek a mentolos cukorkára. Juta Virág ekkor a kesztyűtartó mélyén lapuló üvegre gondolt, és az alján remegő konyakra. Csak egyelten kortyocska, gondolta. A munkahely innen pár sarok, s az még ilyen tempóban haladva is csupán percek kérdése. Elővette az üveget, kiitta azt, ami még benne volt, és szívét melegség töltötte el. Elmosolyodott, és a lelkére szálló nyugalom erejétől felhevülve gázt adott. A szélvédőre tapadó esőcseppek között megjelent egy férfiarc elmosódó ábrázata, de Juta Virág mindezt vágyai látomásának tulajdonította.

Úgy tartják, az egymásnak rendeltetett lelkek mindig, minden életben találkoznak. Így vagy úgy. Juta Virág és Rönök Ferenc földi életében is így történt. Még akkor is, hogy erről fogalmuk sem volt. Ahogyan arról sem, hogy sorsuk könyvéből pontosan ki lehetett olvasni – utólag, persze, könnyű –, hogy találkozásuk mindent elsöprő lesz és végzetes. Pedig sejthették volna, hogy annál, amit maguknak szántak és amit végül adtak, sokkal, de sokkal kevesebb is elegendő a boldogsághoz.