Kavicsból lett szegletkő – A Kossuth-díjas Berecz András ének- és mesemondóval találkoztunk

– Közeledik a hatvanadik születésnapja. Műsorának címe: Ha vagyunk – legyünk! Honnan származik ez a bölcselet?

– Madarász Gyuri bácsitól. Gyergyóremetén kerestem fel pár éve. Hallgattam, közben ittuk a pálinkát. Amikor a fél pohár pálinkát is már csak „legeltem”, megharagudott, és így próbált az élethez kedvet csinálni, vagyis ahhoz, hogy a szíverősítőt hörpintsem fel fenékig: „Fiam, ha vagyunk – legyünk!” Ennél rövidebben kifejezni nem lehet azt, hogy fél életet ne élj; ahová a Jóisten odatesz, ott légy ember; olyanba bele se fogj, amit nem tudsz befejezni vagy nincs kedved hozzá. Ezt a pici kavicsot én szegletkőnek tartom.

– Saját élete mottója lett?

– Túl nagyszájú volna, ha erre vonatkozna. De nagyszerű, emberhez és műsorcímhez méltó álom, tömör beszéd.

– Mi vezérli az úton, ahol halad?

– A belső hang. Vagy hogy mondjam, prücsökinduló. Arra menetelek most is. Gimnazista koromban egyszer lementem a Dunapartra. Álltam a Lánchíd alatt, fölöttem rohantak az emberek, tülköltek az autók, én meg szívtam magamba azt a jó hűvös vízillatot. Az járt a fejemben, bárcsak élhetnék ilyen életet. Ne kelljen mindig futnom, legyen időm megállni az erdőben vagy a hegytetőn, és kiereszthessem a hangom, tűnődhessek céltalan, zavartalanul. Ezt az életet megkaptam ajándékba, de ehhez el  kerülnöm az iskolákat. Így tudtam annak a hangnak engedelmeskedni, amelyik énekelni és tréfálkozni hívott. Olyan emberekkel találkozhattam, akik sokrétű, gazdag nyelve még most is furcsa a legtöbb művelt ember szemében. Ez a belső hang nyomott fel Moldvába, dobott oda a Szekuritáte ölébe, vitt el Domokos Pál Péterhez és másokhoz, végül pedig fellökött a deszkákra, a színpadra. 

– Meggyűlt a baja a szekuval?

– Az érdekelte őket, mit keresek a csángóknál. Példát akartak statuálni, ezért képesek voltak nyolc órán át faggatni, kikkel beszélgettem, hol szálltam meg. Mindig kitértem a válasz alól, nem hozhattam bajt jótevőimre. Verést nem kaptam, azt viszont a fejemhez vágták, hiába hazudozok, messziről lerí rólam, hogy Amerikának dolgozom. Nyilván ezért fényképeztem rongyos sárkunyhókat a szocialista építőipar vívmányai helyett.

– Voltak emlékezetes találkozásai?

– Sok. Akadt olyan is, akivel szinte testvérek lettünk. Amikor Moldvában letartóztattak, és tovább kellett mennem, Gyimesben Bilibók Gusztávnál kötöttem ki. Naplementekor kigöngyölítettem a hálózsákomat a Tatros folyó mentén, s egyszer csak kirajzolódott az ég elé egy hatalmas ember alakja. Mondta, szedjem csak a sátram és kövessem. Na, megint egy szekus, gondoltam – de nem az volt. Guszti bácsit ugyanis nem érhette az a szégyen, hogy a háza előtt valaki a szabadban hál. Dacolva a törvényekkel befogadott a hajlékába, vacsorával kínált, marasztalt. Így jutottam el hipp-hopp a pataktól a konyháig, konyhától a tisztaszobáig. Számos otthonom volt arrafelé. Sokat kaptam olyanoktól, akiknek vagyona alig, nyomorúsága annál több. Mesterségem egyik nem várt jutalma, hogy amikor kitettem magam esőnek, hónak, ezt a falusi ember nem viselte el. Szégyent hoztam volna a fejükre, ha nem fogadom el a segítségüket. Működött a vendéglátás a tiltás ellenére is. A gyimesfelsőloki Tankó Imréhez úgy jártam vendégségbe, hogy a kaszáló aljában énekeltem a dalait, ő meg fentről visszaénekelt. Egy sort én, egy sort ő. Pár versszak alatt összeértünk és megöleltük egymást.

– Példaképet is talált?

– Igen, Gergely Andrást. A kalotaszegi Türén kerestem fel. Nem volt otthon, elszaladtak érte a gyerekek. „Fehér László lovat lopott...” – ezt énekelte, úgy lépett be a kapun. Azonnal megszerettem. Sok mindenben mintám lett. Egyformán gondolkoztunk. Amit csak sejtettem, sokszor ő mondta ki. Hozzá hasonlóan nekem is erős volt az énekhangom, nem minden szobába való. Ezt mezei hangnak nevezte. Egyszer itt, a pesti Duna-parton mondta: „Fiam, a mezei nótában az utolsó hangot billegtesd meg úgy, mint Duna háta a lámpafényt, hogy aki messzünnet hallja, azt emelje fel.”

– Erdélyi gyűjtőútjai felértek egy mesterképzéssel. Ha nem jut el oda, másként alakult volna a művészi pályája?

– Az embert az élményei formálják. De azért az élményeknek elébe is lehet menni. Én főleg Erdélyben kaptam meg, amit kerestem. Meg azt is, amiről sejtelmem se volt. Meghatározták az irányomat és a sebességemet. A magyar énekesműveltségnek és mesekultúrának többféle megközelítése lehet. Nem mindenki jut el a sáros utak végébe, kaszálók tetejébe. Ettől még tanulhatnak az archívumokban és az interneten nyüzsgő felvételekről. Nekem szerencsém volt. Járhattam olyan közösségekben, ahol maguk készítették a ruháikat, magukat élelmezték. A családok együtt ünnepeltek, a földet, a mesét, a dalokat felmenőiktől örökölték. Egy kitárulkozó énekes az életét meséli el. Ha sokat hallgatom, szinte behatolok a bordái közé. A lelke látszik. Gergely András mondta: „Ha meghalok, és te ezt a nótát elfúvod, azzal engem megébresztesz. Addig élek, amíg a nótámat fúvod.”

– Ez nagy teher? Vagy felelősség?

– Inkább öröm. Azért muszáj foglalkoznom vele, mert jólesik. Hatalmas erdőbe tévedtem, hál’ Isten, nem találok ki belőle. Mindig találok újat. A mesékhez is így jutottam el. A mesemondók kaszáláskor hátul kullogtak, többet nézték az eget, gyakrabban sodortak cigarettát, inkább télen lehetett hasznukat venni, amikor a jó meleg szobában szórakoztatták a többieket. Nekik mindenki meséjét tudniuk kellett, s még azonfelül. Ezért birtokukban volt a nép lelke, világlátása, ízlése… lelkiismerete. Most, hatvanévesen azt hiszem: egy énekes-mesemondó akkor éri el a pályája csúcsát, amikor egy közösség magára ismer benne.

– Mindenki tudja, mit nyújt Berecz András mesemondóként?

– Néha előfordul melléfogás. Olykor furcsákat feltételeznek az emberek a mesékről. Sokszor meghatározzák, hogy pajzán mesét mondjak. Jólesik kitörni az ilyen kedves kis kelepcékből. Az sem mindegy, kiből áll a közönség. Egyszer újságírók előtt léptem fel. Egész délelőtt előadásokat hallgattak, közelgett az ebédidő, hát a szervezők az ebéd mellé engem szolgáltak fel. Világos, hogy a pokolba kívántak. Hátat fordítottam nekik, úgy mondtam el a mesét. Erre a váratlan fordulatra aztán felkapták a fejüket. Avantgárdnak gyanították, pedig a helyzet szülte.

– Pillanatnyi hangulata is befolyásolja, hogy mit visz a színpadra?

– Nézem a vonatból a rohanó tájat, és felkavarodnak bennem az emlékek. Dalok jutnak eszembe, felviszem őket a színpadra. A magam rendezője vagyok, szabadon változtathatok. Ismertem olyan mesemondókat, akik úgy mondták a mesét, mint az evangéliumot, egy betűt nem változtatnak rajta. Engem inspirál a bizonytalanság. Alakuló, örökké félkész meséimet szeretem a legjobban. Messzire el lehet kalandozni, néha nehéz visszatalálni, de mikor sikerül, együtt örülünk a hallgatókkal.

– Azért iszik egy pohár bort előadás előtt, hogy feloldódjon?

– Egy deci bor olyan függönyt húz a szemem elé, elhomályosul a nézőtéren ülő egyegy bánatos ember arca. Ha csak egyvalaki nem jön a mesével, zokon veszem, így hát célravezetőbb csupán sejteni, mint tisztán látni őt.

– Milyen kincseket őriz?

– Kevés hangfelvételem van, a hallottakat inkább fejben rögzítettem. Egy időben sokat fényképeztem. Székelyvarságon egy elhagyott telken mutattak nekem egy gémeskutat. Ahogy kihaltak a gazdák, békén hagyták, és a kútágas lombot eresztett. Feltámadt. Ezt például lefényképeztem, kedves kincsem ma is.

– Elégedett az eddigi életével?

– Boldog vagyok vele. Hálás vagyok érte. Mondjuk, sok örömtelen barátom, ismerősöm van, ez visszatart a harsonafúvástól. Na de azt csinálhatom, amit szeretek. Sok küzdelemre, örömre igazító dal és mese közt élek, ezért adós vagyok. Az életerő, az öröm benne van a magyar ember zsigereiben, csak olykor fel kell benne szabadítani. Kodálynak például sikerült. Milyen szépen írta a régies székely dalok felfedezésekor: „Az utcán állítanám meg vele az embereket, mikor dúlt arccal loholnak a haszon vagy a falat kenyér után, hogy vigasztalást merítsenek a csodakútból.” Amint ezt olvasom, valahogy mindig odaképzelem őt is a dübörgő híd alá, ahogy magába szippantja azt a jó, finom, hűvös Duna-illatot.