Kétség és remény

A rendező Madeleine Pauliac francia orvosnő – aki közvetlenül a II. világháború után a Vöröskereszt kötelékében Lengyelországban szolgált – visszaemlékezései nyomán a „felszabadító” szovjet katonák által megerőszakolt apácák történetét vitte vászonra.

Egy téli estén a filmbeli Mathilde doktornőt – akinek feladata a koncentrációs táborok túlélőinek gyógyítása – az ideiglenes kórházban megkeresi a közeli kolostor egyik fiatal apácája: a zárdában egy nővérnek szülési fájdalmai vannak, csak ő segíthet. Miután a doktornő (a francia Lou de Laâge alakítja mély átéléssel) levezeti a cellában a szülést, kiderül: a zárda lakói tömegesen estek teherbe az őket heteken át fogva tartó, olykor vadállatként viselkedő katonáktól.

A szüzesség fogadalma és ami velük történt hogyan egyeztethető össze? S? ha nem is tehetnek róla, mit szól majd a világ mindehhez? Ha kitudódik, bezárhatják a kolostort, feloszlathatják a rendet – s? megérti-e majd a család, ami megesett? Kétségek közt vergődő ártatlan áldozatok, nők, akik nem tudják, mit tegyenek.

A kolostorban – Mathilde közreműködésével – egymás után születnek a kisbabák. Öröm és gyötrelem, csupa bizonytalanság – van, aki retteg a jövőtől, másban erősebb az anyai érzés. És mindenki a kis doktornőre figyel, tőle vár reménysugarat, ő pedig – aki egy párizsi munkáscsalád gyermekeként kommunista eszméket vall – nemcsak orvosként, hanem emberként sem adja fel.

A filmtől azonban az egyszerűsítés, az idealizálás távol áll. Pokol ez – az egyik nővér öngyilkos lesz, a másik gyilkossá válik –, tél van kint és a kolostor falai közt, a lelkekben. Miért hagyta Isten megesni ezt a tragédiát Krisztus jegyeseivel? – hangzik, s válasz nincs, csak egy vallomás: „A hit huszonnégy óra kétség és egy perc remény”. Így érzi ezt a „legvilágibb” nővér, Maria (a lengyel Agata Buzek) és a doktornő is, akik között barátság szövődik. S mindketten tudják, a hit cselekvés a legnehezebb helyzetben is. Szövetségük bizonyítja: ha két okos nő, tiszta szívű ember összefog, tényleg van remény.