Megágyaznak egymásnak

– Borítékolható volt, hogy egy hallgató, aki tíz év alatt végezte el az ötéves műegyetemet, és a diplomamunkájában egy fiktív meteorbecsapódásnak állított emléket, az nemigen marad meg az építészpályán. Mikor tért le róla, és hogyan találta meg a helyes csapásirányt?

– Igazából rá sem léptem arra a pályára, egy percig sem dolgoztam a szakmámban. Azt szoktam mondani, hogy az építész nekem nem az eredeti foglalkozásom, hanem a fedőtevékenységem: arra jó, hogy az iskolában a gyerekek naplójába ne az legyen beírva, hogy az apjuk humorista. Már középiskolás koromban írtam vicces jeleneteket, egyetemistaként pedig bedolgoztam mindenféle műsorokba, más előadók poénjait írtam. Utána pedig színpadra álltam, a tanáraim is ismertek a tévéből, szóval tudták, hogy sosem lesz belőlem mérnök.

– A stand-up humoristák közt akad történelemtanár, építész, jogász, bölcsész. Van összefüggés a diploma és a siker között?

– A humorérzék nem végzettség kérdése, attól, hogy valaki professzor, még lehet teljesen immunis a humorra. Az viszont jót tesz egy fellépőnek, ha szerteágazó ismeretekkel bír. Amikor a szakmába kerültem, azt mondták a Rádiókabaréban, hogy egy humoristát a gondolkodása és az asszociációi különböztetik meg a többi író embertől: képes két nagyon távoli dolgot is összekapcsolni, és így olyan ötletet feldobni, amilyen eddig senkinek sem jutott eszébe.

– A lámpaláz a szakmai alázat lakmuszpapírja. Önnél mennyire színeződik el?

– Mindig is nagyon izgulós voltam, bár azt mondják, ez nem látszik rajtam fellépés közben. Az is igaz viszont, hogy a lámpaláz addig tart, amíg a függöny mögött várakozom, aztán a színpadon elmúlik. De nem rettegésről beszélünk, ez inkább valami izgatott koncentráció, ami a műsor javára is válhat.

– Köztudottan a színpadon tudatosan nem politizál. A HVG címlaptervező stábjában éli ki közéleti vágyát?

– Szerintem nagyon átpolitizált világban élünk, és sokan hajlamosak rögtön pártokhoz meg oldalakhoz sorolni azt, aki közéleti kérdésben megszólal. Nem ilyen alapon szeretnék magamnak közönséget toborozni. Arról nem is beszélve, hogy a politikai humor hamar elveszti az aktualitását, ezért nagyon múlékony műfaj. Ha meghallgatnánk egy pár évvel ezelőtti politikai kabarét, sok poént már nem is értenénk. Az én számaim a hétköznapi életről, általános emberi dolgokról szólnak, és bízom benne, hogy akár évtizedek múlva is élvezhetőek lesznek. A HVG-címlapok szintén igen illékony közegben léteznek, egy hétig élnek, aztán rájuk húzzák a következő plakátot. Ott tényleg megmutathatom egy másik oldalamat is, és a képi poénokkal kiélhetem a mélyen eltemetett karikaturista énemet is.

– Az intellektuális, finom humor nagymestere: nem trágárkodik, nem beszél celebekről – annál szívesebben a családjáról –, csupán a lét nagy kérdéseit elemzi, legyen szó a BKV jövőképéről vagy a mosogatószivacs születésnapjáról, és nem vállal el bárhol, bármilyen fellépést. Ezek veleszületett elvek vagy intellektuális imázsának része?

– Ezek nem olyan szabályok, amiket magamra kell erőltetnem, egyszerűen én ezt gondolom helyesnek. Lehet, hogy egyesek szemében elitista vagy kekec vagyok, de szerintem csak komolyan veszem, amit csinálok, és megbecsülöm a színpadot meg a közönséget. És elkerülendő a konfliktusokat, rendszerint egyeztetek a történetek szereplőivel is; nem is volt még ebből gond. Más kérdés, hogy a feleségem mindenre másként emlékszik. Neki az a leggyakoribb hozzáfűznivalója a műsoromhoz, hogy „az nem úgy volt”.

– Amikor a műsor közben egymást konferálják fel, gyakorlatilag egymás céltábláivá válnak. Hogy viseli, amikor önt akasztják? Bírja mások humorát?

– Én úgy látom, ilyenkor mindenki igyekszik jó partner lenni, és kedvet csinálni a másikhoz, vagy ahogy mi hívjuk: megágyazni neki. Közös felelősségünk és érdekünk, hogy ne csak a magunk része, hanem az egész műsor szórakoztató legyen. Meg az is, hogy a hazaúton a kocsiban ne legyen feszültség.

– Magánemberként milyen humor áll közel önhöz?

– Én a Rádiókabarén nőttem fel, és gyerekkorom óta az angol abszurd nagy rajongója vagyok. Ha Londonban járok, mindig valami idevágó könyvvel vagy relikviával térek haza, a dolgozószobám úgy néz ki, mint egy Monty Python-múzeum, ahol történetesen áll egy íróasztal is. Elég jó vagyok Woody Allenből, Rejtő Jenőből, de sok minden mást is ismerek és fogyasztok, pár éve például egy öreg barátomnak hála felfedeztem Ilf és Petrov szovjet humoristák munkásságát, ami egészen fergeteges.

– A Dumaszínház inkább egy társulat csapatjátékosokkal vagy „primadonnák” gyűjtőhelye? Van értelme rivalizálásról beszélni?

– Érdekes kettősség ez, mert mindannyiunkban benne van a magamutogatási hajlam, mégis együtt dolgozunk. Lehet, hogy pont ettől izgalmas az egész. Mindenki a legjobbat próbálja kihozni magából, de nem hiszem, hogy az irigység hajtaná az embereket. Előfordul olyan is, hogy eszünkbe jut valami, ami passzol a másik műsorába, ilyenkor szívesen adunk egymásnak is poént.

– Mitől függ, hogy végül ki tud színpadon maradni, befutni?

– A sorsunk a közönség kezében van, a nézők döntik el, kire kíváncsiak, kit szeretnek meg, és rajtuk múlik az is, kire unnak rá. A humorista annyit tehet, hogy igyekszik nem ellustulni, és nem eljátszani a közönség bizalmát.

– Megjósolható, hogy ki meddig bírja munícióval? Benne van a pakliban, hogy a humorista elfárad, esetleg végleg kifullad?

– Persze! Egy kezdő humorista általában gyerekkori történetekből és a családi legendáriumból dolgozik, amelyeket a színpad előtt már sokszor elmesélt és tökéletesített baráti körben. Egyetlen fellépésre való élményanyag szinte minden szellemes ember fejében akad raktáron. Ott kezdődik a szakma, amikor ezek a sztorik elfogynak, és akkor is össze kell állítani újra és újra egy műsort.

– Mitől ilyen népszerű a stand-up műfaja?

– A stand-up mozgatórugója a közvetlenség és a hitelesség. Nem színészek lépnek fel, itt az előadó saját magát alakítja. És talán hozzájárul a sikeréhez az is, hogy nem kell hozzá más, csak egy fellépő meg egy mikrofon.

– Mennyire fontos tényező a sikerben a játékos magyar nyelv?

– Gondolom, pont ennyire alkalmas a humorra a svéd vagy a pastu nyelv is. Inkább az a kérdés, hogy a humorista mennyire mestere a nyelvnek.

– Hogyhogy csak elvétve teremnek női humoristák?

– Egy éve zajlott egy vérfrissítés a Dumaszínházban, a Comedy Centrallal közösen tartottunk tehetségkutató vetélkedőt, ahol szép számmal jelentkeztek hölgyek is, közülük került ki a győztes is. Nem tudom, miért várattak ennyi ideig magukra, lehet, hogy élt az emberek fejében a sztereotípia, hogy ez férfiműfaj, és ezért sokan meg sem merték próbálni. Mindannyian sokat beszélnek a nőiségükről is, és arról, hogy milyen nőként létezni a férfiak uralta világban. Azt látom, a közönség is vevő erre, már csak azért is, mert köztük sem csak férfiak ülnek. Persze biztos van, aki furcsállja a dolgot, mint sok mindent, ami új és szokatlan. De talán pont ezért megvan a lehetőségük, hogy jobban felfigyeljenek rájuk.

– Lassan humortörténeti kategória lesz a „szentesi iskola”, ugyanis önön kívül onnan származik többek között Szőke András, Badár Sándor is. Ez csupán a véletlen szüleménye lenne?

– És szentesi még Hajdú Balázs is, Mogács Dani pedig szentesi családba nősült. Azt hiszem, nem csak a humorszakmában vannak ilyen sokan, hanem egyszerűen a világ tele van szentesiekkel. Én folyton beléjük botlom, és a legtöbbről kiderül, hogy anyukám tanította.

– Vidékiként hogy viseli a fővárosi létet?

– Mindig is kisvárosi embernek éreztem magam, és nagyon sokáig nem tudtam megszokni Budapestet. A problémát úgy sikerült áthidalni, hogy kertvárosi részen lakunk, Kelenvölgyben. Ez egy eldugott kis terület, szinte falu a fővároson belül, amihez képest még Szentes is egy gigapolisz.