Méneskari emlék

A nagyárki legény 21 évesen – 1943. október 6-án – méneskari szolgálatra vonult be katonának, mert otthon, a tanyán is lóval bánt. Lovasként vett részt a háborúban, majd a Vértes-hegységben vívott harcokban orosz hadifogságba került, de gyötrelmes tíz hónap után végül csonttá-bőrré soványodva hazatért.

Soha nem felejti el azt a napot, 1945. október 31-ét, amikor ismét Árokszállás földjére léphetett. Bozontosan, egy hónapos szakállal – addig tartott a fogságból hazafelé az út –, hogy aki látta, aggastyánnak nézhette, pedig még csak 23 éves volt. Be is ment a borbélyhoz gyorsan, másnap pedig – Mindenszentek napján – a templomban hálát adott Istennek, hogy hazasegítette őt.

Lovasnak lenni mindig tartást jelentett férfiként, emberként, így volt ez a II. világháborúban is. De akkor már tankok, ágyúk döntötték el az ütközeteket.

Görbe Emánuelt 1944 decemberében ötvenedmagával méneskari katonaként beosztották a megfogyatkozott nyíregyházi huszárokhoz, s ki tudja, nem marad-e holtan a fronton, ha az oroszok csellel fogságba nem ejtik őket. Elfogtak két magyar őrt, kivallatták, s közeledve az erdőben név szerint kiabálta a tolmács: – Gyertek át, magyarok, ne harcoljatok a németek oldalán, ne akarjatok meghalni! Ha átjöttök, mentek haza...

És ők megadták magukat, de nem hazamentek, hanem Románián át a Szovjetunióba. Görbe Emánuelt és azokat, akik a lágerben jelentkeztek mezőgazdasági munkára, elvitték egy kolhozba, de ott is alig kaptak enni. Napkeltétől naplementéig hajtották őket, ebédre valami híg lé járt – igaz, látták, hogy a kolhoztagok sem kapnak sokkal többet. Aztán másik kolhozba kerültek, ott egy cukorrépa volt a reggeli, délre meg valahonnan lajttal hoztak vizet, búzából főztek só nélküli levest. Egy darab kenyérért mindent odaadtak, inni alig, mosdani egyáltalán nem tudtak.

Amikor már hazafelé, Magyarországra vitte őket a vonat a fogságból, az állomások előtt órákat, sőt egy-két napot is állt a határban, egyszer például egy hatalmas krumpliföld mellett. A krumpli már ki volt szedve, de ők leszálltak a vonatról, és feltúrták az egész táblát, hátha találnak még a földben.

A nép szétszéledt, a vonat elindult, voltak, akik lemaradtak. Nem tudni, mi lett velük...

Görbe Emánuel röviden arról is ír, mi történt vele a háború után. Éppen három évre rá, hogy katonának vitték, feleségül vette, akit szeretett, s aki várt rá. Tanyán éltek Nagyárkon 1974-ig – leányának erről írott könyve az egyik legnagyobb kincse –, szüleinek halála után költöztek be Jászárokszállásra. Téesztag volt 1960-tól, s a legjobban az fájt neki, hogy elvették a lovát is. Amikor már kicsit kezdtek volna újra egyenesbe jönni, 1980- ban meghalt a felesége. „Akkor összedőlt körülöttem a világ...” – írja, de nem maradt egyedül. Kilencvenötödik születésnapján két gyermeke, három unokája köszöntötte családjával, van már öt dédunokája, a legkisebb, Fanni, márciusban született.

Magyar sors, jászsági parasztsors az övé. Adjon az Isten erőt, boldogságot neki!