Senki nem hitt nekik

Nyár van, s nem csak a melegtől szenved a tévéjegyzetíró. Hanem attól is, hogy semmi említésre méltó saját gyártású műsor nincs, csupán ismétlés ismétlés hátán. Így hát, ha nem szeretnék fehér foltot látni a tévérovat helyén, kénytelen vagyok a filmkínálatban körülnézni. Az agysejtpusztító amerikai akcióvígjátékokat, az ezerszer játszott sikerfilmeket mellőzném.


Aztán egyszer csak, mint az oázist elérő sivatagi vándornak, ráesik a pillantásom az M5 műsorára. Látom, hogy Andrzej Wajda utolsó előtti, minden más művét felülmúló filmjét, a Katynt adják. Évekkel ezelőtt láttam először, akkor megkönnyeztem. Akkor fejbe vágott a történelmi tragédia, amiről diákkoromban soha nem tanultam, ami csak a kilencvenes évek elején lett publikus Magyarországon.

Letaglózott a lengyel nép szenvedéstörténete. Akkor értettem meg, hogy miért gyűlölik a Szovjetuniót talán még a náci Németországnál is jobban. Egészen a mai politikai alapállásig tartóan…

Ismert, a II. világháború úgy kezdődött, hogy a németek 1939. szeptember 1-jén megszállták Lengyelországot nyugatról. Nem egészen két hét múlva a szovjetek is, keletről. Az utóbbiak elhurcoltak mintegy 25 ezer tényleges és tartalékos katonatisztet, akiket hadifogolytáborokban tartottak. Majd 1940 kora tavaszán – jórészt a katyni erdőben – kivégeztek.

Az áldozatok számát a különböző becslések 22 és 23 ezer fő közé teszik. A Szovjetunió keleti területeit elfoglaló németek már 1943-ban felfedezték a tömegsírokat, amit háborús propagandájukban persze felhasználtak. A szovjetek tagadtak és a németekre fogták a tömeggyilkosságot. A háború után pedig, egészen a rendszerváltásig, a lengyelek csak azt hallották, hogy a németek bűne volt mindez. Hiába tudta mindenki, hogy hazugság, több mint négy évtizedig kimondani nem lehetett.

Andrzej Wajda filmje a legszemélyesebb érintettség okán született: félárván kellett felnőnie, mert édesapja ott feküdt a katyni erdő tömegsírjában. Nagy lehetett a kísértés, hogy szenvedélyes, érzelmektől áradó filmet csináljon 2007-ben. De e nagy művész pontosan tudta, hogy a kezét nem vezetheti sem gyűlölet, sem elfogultság. Szenvedélyes és érzelmes filmet csinált, de mindig a tárgyszerűség határain belül maradva.

Másodszor megnézve, s már a történelmi ismeretek birtokában, jobban tudtam figyelni e katartikus film részleteire is. Most vettem észre, hogy ez a film a nők története, jórészt az ő szemszögükből ábrázolja a tragédiát. A tisztfeleségek, édesanyák, nővérek még 1945-ben is várták haza szeretteiket, sokan csak akkor tudták meg, hogy ők már öt éve halottak. De egyikük sem hitte el, hogy nem az oroszok tették. És az is tragédia, hogy ezt 45 évig senkinek sem mondhatták el. Pedig mindenki tudta. Egész Lengyelország tudta.

Nagyszerűek a női karakterek. Az egyenes derekú, megalkudni képtelen tábornokné, az Antigonéként bátyjának sírkövet állító lány, a Wajda édesanyját alakító fényképésznő és az anyósa, a menekülő fiút segítő diáklány, a gyermekével bujkáló fiatalasszony. Ők mind árnyalt személyiségek. A mártír tisztek hősök, az ő ábrázolásuk kicsit elmosódott, mintha fátyolon át látnánk őket.

A film ide-oda ugrál öt év távlatában. Bár elkerülhetetlen, hogy a tömeggyilkosság részleteit mutassa, de egy mai akciófilmben több vér folyik. Itt nincs rá szükség. Mindennél megrázóbb, amikor a tisztek a Miatyánk egy-egy sorával zuhannak a földre. Úgy hírlik, a filmet gyakorlatilag egész Lengyelország látta, az emberek hangosan sírtak a mozikban. Vajon eljön az idő, amikor ők is szívből mondhatják a film utolsó szavait: „…miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”?