A kőkenyér legendája

A kenyér maga a csoda, elkészítése is csodaszámba megy. A legtöbb néprajzi múzeumban a sütés folyamatát bemutató tárlat az egyik legnagyobb attrakció. Némely helyen meg is kóstolható a szép, szürkésbarna kenyér. A híres, nagyrábéi mezőgazdasági hagyományokat bemutató gyűjteményben szintén találunk kívánatos, kerek házi kenyeret, de azt bajosan lehetne megszegni. Kőből van ugyanis, tordai kőkenyérként ismeri a szakirodalom.

Érdekes a története. Tudományos felfedezője, Dám László írja az Etnográphia egyik réges-régi számában: a nagysárréti gyűjtőútjai során 1966-ban Bihartordán, Csóka Vilmosné házában a gyékényből font kenyérkosárban egy kenyér alakú követ vett észre.

Érdeklődésére az akkor nyolcvankilenc éves parasztasszony elmondotta, hogy azt a nagyanyjától örökölte, aki a halálos ágyán megvallotta neki, hogyan született a kővé vált kenyér.

Elmondása szerint a nagyanyja leánykorában, Úr napján rozskenyeret kívánt meg – igen ám, de egy morzsa sem volt otthon.

A tilalom, a szigorúan vett munkaszünet ellenére nekiállt hát dagasztani, majd a kemencébe vetett egy cipót. A cipó megsült, kivette a kemencéből és a konyha tüzelőpadkájára tette. Aztán dacosan kiáltott az udvaron beszélgető szüleinek, hogy nézzék meg, hiába van az Úr-napi tiltás, a kenyér szépen megsült. Mire azonban a szülei odaértek, egy kenyér alakú súlyos követ találtak a cipó helyén. A fiatal lány nagyon megijedt, s attól kezdve soha többé nem mert Úr napján kenyeret sütni. A kővé vált kenyeret azonban megőrizte, ám annak történetéről nem beszélt soha senkinek. Csak a halálos ágyán az unokájának, Júliának vallotta be a bűnét és az égi büntetést. A kőkenyeret, titkával együtt, az unoka örökölte. És őrizte fél évszázadon át, mégpedig a rendes, megszegett kenyér szomszédságában – amikor betért hozzá a fiatal néprajzkutató, aki aztán közreadta a történetet.

Ezt a tudományos beszámolót olvasta két éve Ványai Gusztáv, Közép-Európa talán legnagyobb néprajzi magángyűjteményének tulajdonosa. A szenvedélyes kutató-gyűjtő érdeklődését rögtön felkeltette a ritka kincs. Hosszas nyomozás után Júlia egyik leszármazottjánál a sziklakertben, a teknősök társaságában talált rá. Hamarosan az egyezség is megszületett, s a különleges kőkenyér átkerült a néprajzi gyűjteménybe, Nagyrábéra, ahol nem csak láthatjuk és megsimogathatjuk, de történetének első felével is megismerkedhetünk.

Mert az is érdekes, hogyan került egy súlyos kő a Sárrét mocsaras közepébe! Történt pedig, hogy az első világháború kezdetén besorozták a bihartordai Csóka Vilmost katonának. Dél-Erdélyben harcolt, ahol megismerkedett a karánsebesi Kiss Júliával, akit hamarosan elvett feleségül. Karánsebes nagyon messze van Bihartordától, de az új asszony követte a férjét Biharba. Hozta a stafírungjában a kőkenyeret is, ami attól kezdve Tordán is nagy becsben állt. Mikor szabadságra jött, a feleség mellett Csóka Vilmosnak is mindig az volt az első, hogy megsimogassa a kenyér hátát. De nem sokáig simogathatta. A háborúban a szerbek kilőtték alóla a lovat, és olyan szerencsétlenül esett a ló alá, hogy pár nap múlva a szegedi kórházban meghalt. A feleség később ismét férjhez ment, de megtartotta az első ura nevét, meg a követ is, ami talán az ifjúkorára, Erdélyre, Karánsebesre, az elvesztett szülőföldre emlékeztette.