Amikor a tenger az úr

Nézzétek, jön a dagály! – kiabálja valaki a bástyák túloldaláról. Mindannyian a hang irányába fordulunk, odaszorulunk a középkori várfalak mellvédjéhez, és lenézünk a mélybe. A kamerák villogni kezdenek mellettem, ahogy a víztömeg egyre közelebb és közelebb hömpölyög a torkolat felé. Körülöttem a francia hangok egyre izgatottabbak lesznek, mindenki egymást taszigálva nézi, ahogy a tenger sós hullámai a sziget keleti oldalán felcsapnak, egy pillanatra síri csend lesz, csattanás hallatszik, a tenger egyesül a folyóval, és örvénylő táncot kezd járni a szemünk előtt.

A büszke franciák üdvrivalgásban törnek ki, amikor a drága Mont-Saint-Michelük – az okos technikai megoldásnak és a több mint 150 millió eurós beruházásnak köszönhetően – ismét árapályszigetté vált. Ugyanis ez nem volt mindig így.

Mont-Saint-Michel akkor kezdte elveszíteni szigeti báját, amikor 1879-ben megépítették az összekötő gátat a két kilométerre lévő szárazfölddel. Egészen 2006-ig az ideérkező zarándok és turista az erőteljes hullámok helyett nem látott mást, mint az évszázadok alatt felhalmozódott, megszáradt sártengert, amelynek gránittömbös tetején egy mesebeli kolostor ült, parkoló buszok, autók és motorok között.

Végül az ambiciózus francia kormány tervei alapján a medret kiásták, a gátat lerombolták, hidat építettek helyette, és újra szabad folyást engedtek az árapály áldásos munkájának. Mára a parkolókat a kolostortól jó néhány kilométerre jelölték ki, a kacatokat, ételeket és italokat áruló bódékat kiszorították, így adva vissza Mont-Saint-Michel egykori misztikáját és büszkeségét.

Szent Tamás kapuján keresztül belépek az ódon macskakövekre, és elindulok a szuvenírboltokkal, palacsintázókkal diszkréten tarkított színes utcácskák egyikén. Frissen sült kenyér és karamell illata száll a levegőben, a kávézókban már várják a sétában kifáradt vendégeket.

A várfalra kifüggesztett írás szerint a korabeli legendák úgy tartják, hogy 708-ban Avranches püspökének egy éjjelen megjelent Szent Mihály arkangyal, és megparancsolta, hogy itt, a tengerből előbukkanó sziklán kolostort építsen.

Miután a vonakodó püspök kalapján az arkangyal lyukat égetett, az apátság építési munkálatai még abban az évben megkezdődtek. Az építkezést csodás események kísérték, aminek következtében Mont- Saint-Michel hamarosan zarándokhellyé vált.

Elhaladva a boltok mellett, egy indákkal benőtt, szűk sikátorra kanyarodom.

Akárhová is forduljon az ember, Mihály arkangyal, a mennyei hadak nagy vezérének a kolostor legmagasabb, 152 méteres tornyán álló szobra mindenhová elkíséri. Egy fiatal, világoskék ruhát viselő apáca lép ki a kőbe illesztett faajtón, hatalmas papírtömbökkel és kulcsokkal a kezében.

Hóna alá akarja csapni a paksamétát, hogy be tudja zárni az ajtót, de a lendületben elejti az egyik mappát, a tartalma szerteszét repül.

Senki nincsen rajtunk kívül a szűk utcán, így sietve odalépek, felszedem a papírokat, és mosolyogva átnyújtom a velem egykorúnak látszó, szemüveges nőnek. Barátságosan biccent, majd megkérdezi, honnan jöttem. Tíz perc múlva már együtt baktatunk a kolostor felé.

– Negyvennégyen lakjuk ezt a kis szigetet – mondja Marie. – Az első remete szerzetesek már a hatodik században megjelentek, megvilágosodást remélve ezen az isteni kézzel alkotott helyen. Nemcsak az elzártságot keresték, hanem a kihívást is, hisz tudták, hogy a gránittömb megmászása, a drasztikus, majd’ 14 méteres árapálykülönbség, a vágtató ló sebességével közeledő víztömeg, a futóhomok igazi misztikummal övezte a területet, amit csak a legszívósabbak és legkitartóbbak közelíthettek meg. Bár a bencés templom építését 1020-ban kezdték el, jó száz évbe telt, amire végül ez a román stílusú, vaskos falakkal alátámasztott kolostor megszületett. A legnagyobb kihívást a feudális elvek szerinti tervezés jelentette: a templomnak a gránittömb csúcsán kellett állnia, aztán következtek a szerzetesi épületek, a falu és végül a fal.

Átvágva a városka apró, sárga virággal borított temetőjén, lesétálunk a vár tövében elterülő Chateaubriand térre. Utunkat lezárt építkezés torlaszolja el. Amikor kérdőn Marie-ra tekintek, ő lopva körbenéz, belém karol, majd azt suttogja:

– Tudja, a hiedelemmel ellentétben nem mindig volt ez zarándokhely.
A középkorban véres harcok folytak a területen, ekkor építették az erődített várfalakat, amiket ma is látunk, és a La Merveille gótikus kolostort is, amelyet II. Fülöp francia király terveztetett a sziget északi oldalán, kárpótlásul azért, mert korábban, a küzdelmek során felgyújtotta a templom nagy részét.
Pár héttel ezelőtt a kolostor felújítási munkálatai alatt csontvázakat találtunk. Először csak egyet, aztán, ahogy egyre kiterjedtebbé vált a csőhálózat kicserélése, több és több került elő. Mindannyian nagyon megijedtünk, hisz eddig úgy hallottuk, csak a temetőben temetkeztek az elődeink. Persze mindannyian tudtuk, hogy a francia forradalom idején a kolostort börtönné alakították, a szent falak között állandó volt a kínzás, a halál.
Később, a XIX. század harmincas éveiben szerencsére a francia kulturális élet vezetői, élükön Victor Hugóval, mozgalmat indítottak a sziget, illetve a kolostor műemlékké nyilvánításáért, ami végül Franciaország hivatalos történelmi műemléke lett, és elsőként került fel az UNESCO világörökségi listájára. Mi, apácák és szerzetesek a kolostor fennállásának ezredik évfordulóján költözhettünk vissza eredeti helyünkre, azóta látjuk vendégül mi a falak között a zarándokokat és a turistákat.

Kikerülve a lezárt munkálatokat, inkább felsétálunk a várfalhoz vezető lépcsők egyikén. Lágy szellő lebegteti a házak tetejére tűzött trikolórt, szürke felhők úsznak a horizonton, és a nap hiába hadakozik, csak egy erőtlen rózsaszín csíkot képes húzni az égre. Lopva Marie-ra nézek, de ő csak átszellemülten bámulja a tengert és a belőle kinövő újabb kis szigetet.

Hirtelen újra mozgolódás támad, Marie int, hogy induljunk le, mert érdekes műsor vette kezdetét a főtéren.

A La Mere Poulard étterem előtt már sorok állnak. A középkort megörökítő, színpadra emlékeztető nyitott konyhában korabeli kosztümöt viselő szakács éppen tojásokat üt, majd ver fel. A réztál belsejét kocogtató habverő zaja utcákra elhallatszik, ütemesen visszhangozva a falakról.

– Ugyanígy készültek több száz évvel ezelőtt is a lágy, habos omlettek – mondja Marie. Az árlap szerint ötven euróért akárki megkóstolhatja a híres omlettet. – Rendkívül népszerűek voltak az éhes zarándokok körében, akiknek sietniük kellett az evéssel, mert hamar megérkezett a dagály. Madame Poulard, vagyis Annette – itt van a képe a falon – 1872-ben költözött a mont-saintmicheli apátság helyreállításáért felelős építész szobalányaként a szigetre. Egy évvel később beleszeretett a helyi pék, Poulard fiatalabbik fiába, akihez hozzá is ment, és egy kis hotelt üzemeltetett. A fiatalasszony kézzel felvert, ujjnyi vastag, mennyei ízű, habkönnyű omlettjeinek hamar híre ment, így már nemcsak a zarándokok, de királyok, költők, színészek felkapott helye is lett a hotel. De hogy mi a pontos titok, senki nem tudja biztosan. Talán a tojás előkészítésében van a rejtély? Abban, hogy a sárgáját és a fehérjét külön kell választani, ez utóbbit kemény habbá verni, majd a kettőt egy csipet sóval egybekeverni? Vagy a hozzáadott vajban, sóban? Vagy a serpenyőben, amiben készül? Nézze, még mindig szabad tűzön sütik őket, úgy, mint száz évvel ezelőtt, egy méter hosszú nyelű eszközt használva. Látja, így fonódik össze itt nálunk, Normandiában a gasztronómia, a vallás és a történelem.