Gránitpult és malacorr

Amikor már semmi mást nem látok a műsorkínálatból, mint a filmcsatornák ezerszer ismételt amerikai filmjeit, politikai vitaműsorokat mindig ugyanazzal a 7-8 fazonnal, a török szappanoperákat és a húszéves valóságshow-kat – akkor én biza' odakapcsolok a Travel Channelre. Érdekes, könnyed és mégis tanulságos műsorokat lehet ott kifogni, amelyekből sokat okosodhat az ember.

Itt van például a Nemzetközi házvadászok, amellyel bejárjuk a világ szép és csábító, valamint kevésbé szép és kevésbé csábító tájait, városait. A műsor ugyanis arról szól, hogy amerikai és kanadai házaspárok, családok teljesen máshol akarnak letelepedni, mint ahol addig éltek. Általában azért, mert a családfő valami nagyon jól fizető vagy a karrier szempontjából igen fontos munkát kap egy másik országban. Vagy csak azért, mert fiatalok, kalandvágyóak és mehetnékjük van. Amikor Kaliforniából Észak-Olaszországba, vagy pláne Közép-Európába költöznek, az már tartogat igazi meglepetéseket.
Nem is annyira a néző, mint inkább az amerikai házaspárok részére. (Bár nekem például Tirana szép fekvése, pezsgő élete újdonság volt. Lám, az ember mennyire az előítéletei foglya, ugye, a sok régi élcelődés Albánia rovására… Hát, jelentem, nem egy Svájc, de szép és érdekes, és ha hiszik, ha nem, egyáltalán nem terelgetik a nyájaikat kecskepásztorok a főváros promenádjain.)

Szóval, az alaphelyzet: apuka kap egy jó kis állást, mondjuk Hollandiában (Belgiumban, Varsóban, Münchenben), és felkerekedik a család. Itt jön a Nemzetközi házvadászok stábja. A helyi ingatlanügynökök segítségével felkutatja a költözőknek való lakásokat, ingatlanokat, akár bérleményként, akár megvásárlásra.

De majdnem mindig úgy alakul, hogy kevés a rendelkezésre álló pénz. És bizony nagyon nehezen értik meg az amerikaiak, hogy a, mondjuk, texasi kisvárosban lévő tágas családi házuk áráért mit kapnak, mondjuk, Frankfurtban. Hát, nem azt.

Az egyik legcsúnyább emberi tulajdonság a káröröm, elismerem. De a néző mégis óhatatlanul elvigyorogja magát, amikor a fiatal amerikai menedzser ezt nem képes felfogni.

Aztán meg a férfi-nő ízlésbeli különbségek, naná, hogy a nők javára! Az asszonyok azok, akik elámulnak, megrendülnek a régi európai városok szépségén, beleszeretnek az építészetbe, a művészetekbe, a gazdag kulturális programokba, az óvárosok hangulatába – mintha csak sohasem éltek volna Texasban. Így a belvárosban akarnak lakni, ezért szívesen kötnének kompromisszumot is. A férjek viszont ragaszkodnak a négy hálószobához, a legalább két-három fürdőszobához, a gránitpultos, nyitott konyhához (megfigyeltem, hogy valamiért központi kérdés a gránitpult), a kerthez. De ez számukra megfizethető áron csak egy-másfél órányira található a városhoz, ahol dolgoznak. De inkább ingáznak, csak legyen gránitpult. Az már mellékes, hogy az asszony és a gyerekek így mindentől elzárva, kertvárosi magányban tengethetik napjaikat… A dilemmát ilyenkor az szokta eldönteni, hogy ki az erősebb fél: a férj a gránitpulttal vagy a feleség a képtárakkal és a hárfakoncertekkel. Érdekes mondatok hangzanak el ekkor. Például: ugyan, drágám, mit vagy oda Prágáért, Európában minden város úgy néz ki, mint Prága.

A legérdekesebb persze az az epizód volt, amikor egy amerikai család Budapestre költözött. Nem volt könnyű lakást találniuk, a gyerekeik miatt kevesellték a zöld felületeket (joggal), de elaléltak a város szépségétől. Itt is akadt azért furcsa megállapítás: nagyon jó a konyhánk, de belehalnának, ha a magyarok kedvenc eledelét kellene enniük. Ami szerintük a malacorr…