Perben az örökségért

Képzeljék el, hogy olyan festményt látnak egy – akár hazai, akár külföldi – múzeumban, amelyik egykor mondjuk nagyszüleik otthonában lógott a falon. Mit szólna az igazságérzetük ahhoz, hogy az eltérő jogértelmezések, illetve politikai, diplomáciai okok miatt évtizedek óta nem tudnák visszaszerezni jogos tulajdonukat?!

Márpedig ez a helyzet a mai napig a II. világháború során eltűnt magyar műkincsekkel kapcsolatban – összegzett Mravik László nemrég, a Múzeumok Éjszakáján tartott előadásában. A művészettörténész vezette azt a kutatócsoportot, amely a mintegy százezer(!) magyar elveszett műkincs feltérképezésére hivatott.

Bármilyen meglepő, a műkincsek javarészt nem nyugatra, hanem keletre kerültek. Ugyanis az orosz hadsereg túltett a nácik zabrálásán! Merthogy Hitler és Sztálin is álommúzeumot akart építeni...

De ne menjünk most ilyen messze, tételezzük fel, hogy a nagyszülők festménye magyar múzeum falán lóg – az állami gyűjtemény állandó kiállítási anyaga között.

Hogy fordulhat elő ilyen?! A német csapatok 1944. márciusi bevonulása után rendeletet adtak ki a zsidó vagyonok számbavételéről. A kormány a Szépművészeti akkori igazgatóját, Csánky Dénest nevezte ki a bizottság elnökének. Csánky az összegyűjtött vagyonokat tulajdonosaik szerint tartotta nyilván, ami megkönnyítette a gyűjtemények egyben maradását. Ezenkívül több, a zsidótörvények által sújtott műgyűjtőnek segített azzal, hogy féltett javaikat letétként a múzeumban helyezte el. Például Vida Jenő 1944 februárjában, a Munkácsy Mihály századik születésnapjára rendezett kiállításra adta kölcsön a Szépművészetinek négy Munkácsy-festményét, majd a tárlat zárása után maga kérte, hadd maradhassanak ezek továbbra is a múzeumban, mert ott nagyobb biztonságot remélt nekik…

A világégés alaposan összekuszálta ezeknek a műtárgyaknak a jogi helyzetét – még akkor is, ha megúszták a harcoló felek fosztogatását. Vegyük csak az említett négy Munkácsy-képet a Vida-gyűjteményből.

A festményeket – több más műtárgyhoz hasonlóan – ládákba csomagolva a Magyar Vöröskereszt védelme alatt álló pannonhalmi apátságba, majd a szentgotthárdi ciszterci apátságba menekítették.

Az 1940-es évek végén kerültek vissza a Szépművészeti Múzeumba, majd a Magyar Nemzeti Galéria 1957-es megalakulásakor a képtár gyűjteményének részévé váltak. Ezt a négy képet (egyébként   a család által kért 59 festményből!) 2002-ben a magyar állam peren kívüli egyezségben visszaadta a jogos tulajdonosoknak: az auschwitzi koncentrációs táborban meggyilkolt Vida Jenő műgyűjtő Dél-Amerikában élő örököseinek. (Közülük a Poros út 220 millió forintért,

A baba látogatói pedig 160 millió forintért kelt el 2003-ban a Virág Judit Galéria árverésein; mindkettő még mindig a top tízben van a magyar aukciós ranglistán.)

Ritka szerencsések a Vida-örökösök, ugyanis a restitúció (jóvátétel) meglehetősen döcögve halad azóta is – hiába jelentette be évekkel ezelőtt Lázár János, a Miniszterelnökséget vezető államtitkár, hogy az örökösöknek visszaszolgáltatják az állami tulajdonba helyezett tárgyakat. A hivatalos álláspont szerint a kétesnek minősített értékek többségét jogtalanul követelik vissza eredeti tulajdonosaik vagy azok örökösei.

A nemesi családok itt maradt javainak jelentős részét az ötvenes évek törvényei szerint államosították.

Ugyanerre a sorsra jutottak azok az eredetileg zsidó tulajdonban volt értékek is, amelyeknek tulajdonosai az akkori hatalom szerint ismeretlen helyen tartózkodtak vagy „jogellenesen” külföldre távoztak. Nehézséget okoz az igénylőknek, hogy a magyar múzeumi gyűjteményekről nem készült nyilvános lista.

A jóvátételi ügyek közül talán a legtöbbet a Herzog-gyűjteményről hallunk: báró Herzog Mór Lipót örökösei, immáron évtizedekkel ezelőtt, pert indítottak a magyar állam ellen 44 festmény visszaszolgáltatása ügyében. Ezek csak egy részét teszik ki annak a páratlan kollekciónak, amelyet a báró örököseitől raboltak el a holokauszt során.

A páratlan gyűjtemény (amelyhez El Grecótól Van Dyckon, Velázquezen, Renoiron át Monet-ig számos mester kvalitásos alkotása tartozott) szétszóródott, egyes darabjai magyar múzeumokba kerültek.

Nagy a tét, hiszen a visszakövetelt műtárgyak összértékét napjainkban egymilliárd dollárra becsülik. A legértékesebb közülük El Greco Krisztus az Olajfák hegyén című fő műve – ez önmagában is százmillió dolláros érték lehet –, amely korábban a Szépművészeti Múzeum állandó kiállításán szerepelt, jelenleg a Magyar Nemzeti Galériában látható.

Legutóbb Herzog Mór dédunokája, David de Csepel az USA-ban indított pert a magyar állam ellen 2010-ben, miután egy korábbi, 1999-től 2008-ig tartó eljárásban egy másik örökös, Martha Nierenberg keresetét a Fővárosi Ítélőtábla elévülésre hivatkozva elutasította.

Az új perben a magyar kormány a kezdetektől az amerikai bíróság illetékességét támadta, hiába.

Hol tart most az ügy? Néhány héttel ezelőtt született meg az amerikai fellebbviteli bíróság ítélete, amely szerint a magyar állam a továbbiakban nem szerepelhet alperesként a Herzog-örökség ügyében, így az örökösök ezután közvetlenül a gyűjteményt őrző magyarországi múzeumok ellen indíthatnak peres eljárásokat.

Egyébként az elmúlt években a Herzog-gyűjteményből származó néhány alkotást a német és a lengyel állam már visszaszolgáltatott az örökösöknek. A magyar állam még ellenáll.