Vérfagyasztó tortúrák

Nem úgy, mint becslések szerint az a százezer ember (80 százalékuk nő), akiket a nagy európai boszorkányüldözések idején, a XIV– XVIII. században fogtak perbe; minden második vádlottat ki is végeztek. A legkedveltebb boszorkánygyilkoló módszernek számított az élve elégetés: a kikötözött áldozat köré máglyát építettek és meggyújtották. (Afrikában, elsősorban terrorszervezetek, ma is szívesen használják modernizált változatát: egy autógumit megtöltenek benzinnel vagy gázolajjal, ráhúzzák a szerencsétlenre, majd meggyújtják.)

Eleink előszeretettel alkalmazták az élve megfőzést is, kétféle recept szerint: ha forrásban lévő vízbe dobták az embert, viszonylag gyorsan véget értek a szenvedései, ám ha folyamatosan melegítették alatta a folyadékot (ami lehetett a vízen kívül bor, gyanta, olaj is), lassú és kínzó halált halt. Hajdanán rendszerint a beismerő vallomás kicsikarásáért folyamodtak a válogatott kínzásokhoz.

A nyilvános kegyetlen kivégzésmódok sem elsősorban az áldozat szenvedéseit hivatottak fokozni, mint inkább a nézősereg megfélemlítését, elrettentését a bűntől – magyarázza Losits Géza történelemtanár.

A különlegesen képzett hóhérok kezét és fantáziáját nem kötötték szabályok; mesterségbeli értéküket az a szaktudás adta, hogyan tudják minél tovább életben tartani az áldozatot a legfurfangosabb kínvallatás/kivégzés során. Megjegyzem, a „megfélemlített” nép is megérte a pénzét: nemegyszer előfordult, hogy a vérre éhes tömeg a munkáját rosszul végző bakót végül meglincselte. Merthogy szerintük az áldozat nem szenvedett elég látványosan, túl hamar elájult, netán idő előtt meghalt...

Magyarországon sokáig a karóba húzás, a felnégyelés, a megégetés és a kerékbe törés számított minősített halálbüntetésnek.

Mintha ezek nem lettek volna elég elrettentőek, a sikeréhes hóhérok, külső nyomásra még hátborzongatóbb tortúrákat és kínzóeszközöket találtak ki. Például a „szimpla” karóba húzás kínjait lehetett fokozni a júdásszékkel: ennek a négy lábon álló, hegyes piramisban végződő szerkezetnek a tetejére ültették a kikötözött áldozatot, méghozzá a piramis csúcsát nagy gonddal a végbeléhez vagy nőknél a vaginájukhoz illesztve. Az illető testtömege és a gravitáció együtt is megtette a hatását, de a bokára kötözött súlyok vagy a júdásszék rázogatása rásegítettek, hogy a gyilkos eszköz még mélyebbre hatoljon.

Előszeretettel bízták a gyilkolást állatokra. Felnégyelés esetében a bűnöst a végtagjainál fogva lovakhoz kötözték, majd az állatokat elindították a négy égtáj felé. A kígyóvermekben kiéheztetett hüllők várták áldozatukat. Ennél sokkal elmebetegebb módszer az, amikor kiéheztetett patkányt tettek a szerencsétlen lemeztelenített hasára, egy vödör alá. Ezután kívülről melegíteni kezdték a vödröt.

A csapdában vergődő, pánikba esett állatnak egyetlen lehetősége volt a menekülésre: ha átrágja magát az ember testén. Az órákig tartó, iszonyú szenvedés után megváltás lehetett a halál.

A még szadistább hóhérok a halálraítélt végbeléhez rakták a rágcsálót. (Számos ázsiai nép még kisebb állatokra bízta a piszkos munkát, például gyilkoshangya-bolyba ültették ellenségeiket. Vagy a célszemélyt kikötözték egy fatörzshöz, és csakis hasmenést okozó ételeket adtak neki; a végeredmény különösen vonzott bizonyos bogarakat. A hatást úgy fokozták, hogy az áldozat testét bekenték mézes, tejes masszával.)

Természetesen a megégetést is lehetett cizellálni, mondjuk bronzbikával – ezt még az athéni Perillosz ókori találmányaként jegyezzük, de a középkorban is sok ezer keresztény mártír esett áldozatául. Ennek lényege, hogy az elítéltet egy bika alakú, üreges szoborba zárták, majd alatta tüzet gyújtottak. Az állat fején speciális fúvókás szerkezetet alakítottak ki, amelynek köszönhetően a sülőfélben lévő áldozatok vérfagyasztó kiáltozása a bika bőgéséhez hasonlított. Nem kevésbé eszelős ötlet a madzagnyeletés, amellyel jellemzően az akkori hatalom elleni legsúlyosabb bűnösöket, az eretnekeket sújtották.

Állítólag a spanyol inkvizítorok agyából pattant ki. Napokig éheztették az áldozatot, majd egy vékony, de erős és hosszú madzagot nyelettek vele. Türelmesen vártak, míg a zsineg másik vége alul felbukkan, majd a szerencsétlent ennél fogva fellógatták, fejjel lefelé, szétfeszített lábakkal. A megcsavarodott bélrendszer és a rá nehezedő testsúly miatt kimondhatatlan kínokat élt át.

Valakit vízbe fojtani túl egyszerű volt – bezzeg a halálra itatás! A levetkőztetett bűnöst padra fektették, lekötözték, szájába tölcsért nyomtak, és azon keresztül 10-15 liter vizet juttattak a szervezetébe. A folyadék szabályosan szétfeszítette a gyomrot, ezáltal pokoli kínszenvedést okozva. Nem kell vödörszám, néhány csepp vízzel is az őrületbe lehet kergetni valakit. A sötét, zajtalan kínzókamrában mozdulatlanul kikötözött áldozat leborotvált fejére, ugyanarra a pontra egyenletes ütemben hideg vizet csepegtettek. Az eleinte még elviselhető vízcseppek idővel mázsás ütéseknek tűnnek, a cseppek közti üresjáratok egyre jobban megtelnek rettegéssel. Pár napon belül megőrültek tőle. Még a XX. század ÁVO-s idejében is...