Előttem az élet

– Negyvenévesen is edzésben van. Ha onnan nézzük, hogy a vízilabda az élete, érthető: ezt nem lehet abbahagyni.

– Nagyon sok bajnok, kiváló sportoló egyetlen métert sem úszik, kapura sem lő, miután visszavonul. Nálam ez másként alakult, és úgy látom, hogy a mi generációnk nagyon jó erőnlétben van. Megvan még bennünk a küzdés iránti vágy, a kitartás. A legutóbbi budapesti Masters-világbajnokság nagyon jó példa erre: a plusz negyvenes korosztályban az összes sidneyi, valamint két athéni olimpiai bajnok is visszatért a medencébe. Fantasztikus élmény volt újra együtt játszani. De ilyen a csapatsport, és a közös élmény miatt talán tovább is lehet űzni, mint az egyéni sportokat.

– Az előző bajnoki szezonban hetente hétszer edzett, minden héten meccset játszott. Hogyan bírja?

– A klubszezon azért más, mint egy válogatottalapozás. A mentális és fizikai terhelést ebben az esetben kilenc hónapra kell elosztani. De jól bírtam, mert a válogatottságom végén olyan magas szinten volt az edzettségi állapotom, hogy az elegendőnek bizonyult az országos bajnoksághoz. Idén azért már csökkentem a terhelést: feles szezont játszom, heti négy edzéssel.

– Amikor kölyökként lement az uszodába, honnan tudta, hogy a vízilabda lesz az a sportág, amiben megtalálja önmagát?

– Nagyon fiatal voltam, és ez a sport elsőre beszippantott. Egy gyerek pontosan érzi és tudja, hogy mennyire neki való egy sportág. Még akkor is, ha nagy sikereket nem ér el benne. Nekem szerencsém volt, mert egyszerre volt élmény és siker. Egyedüli fiúként rendkívül jó uszodai közegbe kerültem: olimpiai bajnokok között járhattam, ott edzhettem, ahol ők. Az igaz, hogy keményen kellett dolgozni. Voltak srácok, akik elmaradtak, mert nem bírták a tempót, vagy folyton begyulladt a fülük, de akik megéreztek valamit a vízilabda szépségéből, azok még ma is lejárnak dumálni, úszni és dobálni kicsit.

– Mint a Nagy Sportágválasztó szóvivőjétől is kérdezem: egy gyerekről meg lehet mondani kiskorában, melyik sportág való neki?

– A képességeket egészen kicsi korban fel lehet ismerni. Ha egy óvodás ügyes a kidobós játékban, az jó labdaérzékről árulkodik. Ha megvan benne a küzdőszellem, az alkalmassá is teheti az élsportra. Ha egy gyerek fél a labdától, becsukja a szemét, amikor az feléje repül, nem biztos, hogy a labdasportok közül kell választania. Ha valaki nagyon izzad sportolás közben, és emiatt elmegy a kedve a játéktól, az lehet, nagyobb örömét leli a vízi vagy a kisebb fizikai terheléssel járó sportokban. De csak azért, mert valaki gyerekként duci, ne gondoljuk azt, hogy felnőttként ne válhatna belőle jó sportoló. Egy edző, egy szakember mindig azt nézi, milyen a gyerek testfelépítése, csontozata, stressztűrő és koncentrálóképessége; mennyire alkalmas csapatsportra, vagy inkább az egyéni áll neki jobban.

– Az ön sportágválasztásában mindez hogyan nézett ki az 1980-as évek elején?

– Nem származom hatgenerációs vízilabdacsaládból. Engem nem tett be sehová a nagypapám, nem nyomott az anyukám. Önerőből jutottam el idáig, a szüleim pedig mindvégig támogattak, segítették sportolói pályafutásomat. Odafigyeltek a nevelésemre, a tanulmányaimra, a táplálkozásomra, a pihenésemre. Ma már furcsán hangzik, de gyerekként tele voltam szorongással. Csak azért, mert mindenkinél magasabb voltam. A villamoson már kiskamaszként lefejeltem a kapaszkodókat. Hiába akartam volna focizni, az alkatom miatt csak közepes szintű játékos vált volna belőlem. Talán lehettem volna jó kajak-kenus vagy kosárlabdázó, a küzdősportok ma is izgatnak, ahogyan az íjászat. És minden tiszteletem a jégkorongosoké, mert hihetetlen munkát végeznek. De engem mindig is a vízilabda érdekelt.

– Merthogy a víz mindenkinek nyakig ér?

– Ez igaz, de az nem mindegy, hány kilós test merül a vízbe, mint ahogyan az sem, kinek milyen hosszú a karja. Én viszont mindig jobb és jobb akartam lenni. Egy idő után azt vettem észre, hogy a nálam idősebbekkel raknak össze. Így aztán folyamatosan fel kellett nőni hozzájuk. Balkezesként amúgy több lehetőséget kaptam, mint a többiek. Tizenöt évesen már az első osztályban játszottam, tizenhat évesen pedig bemutatkozhattam a felnőttválogatottban.

– Gyerekkorában látta magát olimpiai bajnokként?

– Az akartam lenni. Csak azt nem tudtam, hogy lehetek háromszoros is. Tele voltam vágyakkal: gól, siker, győzelem, dobogó, himnusz. Az utam a sikerig utólag nézve egyszerűnek tűnik, de rengeteg küzdés van mögötte. Aki már gyerekként komolyan veszi a sportot, az természetes, hogy arra gondol, egyszer majd ott áll a dobogó legfelső fokán. De nem minden gyerekből lesz élsportoló. Sőt nem is minden gyerek sportol rendszeresen. Pedig nagyon fontos lenne, hogy minden gyerek megtalálja örömét az egyéniségéhez illő testmozgásban. A rendszeres testmozgásban. Úgy tartják, hogy az ép testben ép lélek ideális állapotához hetente ötször kellene mozogni, de már a heti három is sokat számít. Az antisportolók esetében pedig fontos lenne, hogy hetente egyszer ők is sétáljanak, túrázzanak, biciklizzenek vagy éppen ússzanak. A Jóisten ugyanis nem hatalmas gömbnek teremtett minket, de nem is jókora kockának. Ízületeink, izmaink vannak, végtagjaink, vérkeringésünk, lelkünk. A testünkkel foglalkozni kell, különben szellemileg, lelkileg is elsorvadunk.

– Az addig rendben van, hogy mire vágyik a gyerek, de mi a helyzet a szülőkkel? Mekkora a felelősségük?

– A gyerek-edző-szülő háromszögben mindig a szülő a leggyengébb láncszem. A sportágválasztásban ezért is fontos, hogy a szülők beszéljenek az edzővel és a gyerekkel is, és hogy tisztában legyenek a lehetőségeikkel. Az elején sosem a gyerek dönti el, mit sportol, a szülők pedig a sportággal együtt életformát is választanak. Ezért is fontos, hogy figyeljenek a gyerek jelzéseire. Egy gyereket nem lehet a csalódásba, a kiégésbe vagy a sérülésbe hajtani csak azért, mert a szülők már hatévesen olimpiai bajnoknak tekintik őt, vagy az apuka és anyuka meg nem valósult sportkarrierjét látják benne. Ezzel egész életre kiható testi-lelki sérülést lehet okozni. Az ideális helyzet az, ha a gyerek sokat, rendszeresen mozog, a szülő pedig nem szól bele, hanem csak figyel, segít és támogat. Ebben az esetben a gyerek akkor is boldog lehet, ha az utolsó helyen végez valamelyik versenyen. Mert tudja és érzi, hogy ott volt, átélte, megcsinálta. A másik véglet az, amikor a szülő elhanyagolja a gyereket, akiből pedig akár nagy bajnok válhatott volna. A szülőknek minden esetben az arany középútra kell törekedniük, mert egy gyerek akkor fejlődik egészségesen, ha támogatják, ha biztonságban és szeretetben érzi magát.

– Ha ennyire fontos a testmozgás, az elfogadás, nem gondoltak arra, hogy az idősebb korosztálynak is szervezzenek sportágválasztókat?

– Nem is rossz ötlet. Őket amúgy állandóan hívjuk a tömegsportrendezvényekre, olimpia ötpróbára, úszásra vagy futásra. Hihetetlen érzés több ezer emberrel együtt megélni a siker ízét, azt, hogy teljesítették a kitűzött célt, távolságot, részidőt. A sportágválasztó ráadásul olyannyira népszerű lett mára, hogy a gyerekek 115 sportág közül választhatnak. Itt aztán megdőlhet az a mítosz, hogy a sportoló csakis olyan izomkolosszus lehet, aki akkor sem liheg, ha felfut a huszadik emeletre. Egy íjász, egy sakkozó vagy akár egy vívó esetében például sokkal fontosabb a kiváló mentális állapot, a koncentrációképesség, mint a szépen kidolgozott izomzat.

– Amikor Sydney-ben – először – olimpiai bajnok lett, visszagondolt önmagára, arra a kisfiúra, aki egykor erre az aranyéremre vágyott?

– Nagyon is sokszor. Az 2000-es olimpia idején Olaszországban pólóztam. Pihenőidőben kiültem a napra, és arra gondoltam, hogy még csak huszonhárom éves vagyok, és előttem az élet.