Farkasok nyomában

Valódi szürke farkasokra, amelyek, ha hinni lehet a híradásoknak, itt kószálnak valamerre az aggteleki karszton, s akár fényes nappal is képesek egy birkanyáj megvámolására.

Én azonban nemhogy farkast, de még egy árva birkát sem látok, csupán néhány távoli embert a ritkás erdőkben. Karjukon kosár, s egyáltalán nem úgy néznek ki, mintha valamitől rettegnének. Pedig azt is hallani, hogy a környékbeliek félnek, már gombászni se mernek, holott az jövedelmező foglalatosság: a rókagomba kilójáért például ezer forintot is adnak; egy délelőtt pedig vígan megtelik a kosár, ami hat-hétezer forintot is jelent.

Óriási szerencse kell ahhoz, hogy az ember életében legalább egyszer találkozzon szürke farkasokkal. Szabó Ádám szerencsés ember. Az Aggteleki Nemzeti Park munkatársa többször is megleshette őket – igaz, lassan negyedszázada jár utánuk.

Az ország egyik legvadabb, de egyben talán legromantikusabb vidékén élő szakember Budapesten nőtt fel, de már egészen kicsi korában az erdő volt a mindene. A szegedi erdészeti szakközépiskolában erősítette meg az erdők iránti vonzalmát. Aztán logikus folytatásnak tűnt a soproni erdészeti egyetem is, ám ott közbeszóltak az egyetem fura urai – sikertelennek minősítették a felvételijét.

– Nem rajtuk múlt – nevet most már a harmincéves történeten Szabó Ádám. – Az az igazság, nem voltam valami jó tanuló. Az elméletnél mindig sokkal jobban izgatott a gyakorlat, a való élet. De azzal is tisztában voltam persze, hogy a tanulmányokat folytatnom kell. Szerencsére a hódmezővásárhelyi állattenyésztési főiskola felvételijén sikerrel szerepeltem, majd miután belejöttem a tanulásba, a Szent István Egyetem vadbiológiai kurzusait látogattam.
Az iskolapad után pedig jött az élet. Előbb egy erdő- és vadgazdaság, majd a budapesti természetvédelmi igazgatóság, a mai Duna-Ipoly Nemzeti Park, ahol kilenc éven át természetvédelmi őrként dolgozott. Közben be-bejárt a fővárosi természettudományi múzeumba, ahol rengeteg jó barátra lelt. Egyikük hihetetlenül sziszifuszi munkával feldolgozta a farkasok nyomainak irodalmát, onnan jött az ötlet, miért ne próbálkoznának meg felkutatni az élő, honi farkasokat. Segítette őket egy sikeres pályázat is, de az időt nem lehet pénzzel megváltani. Így aztán a hivatali teendők ellátása után a barátjával Pesten vonatra szálltak, majd Telkibányán le, s irány az erdő, a farkasok nyomait keresni. Vasárnap éjjel újból jött a vonatozás, hétfő reggel pedig nyolckor a hivatali munka.

– Sokan hihetik, hogy akinek a farkasok töltik ki a fél életét, az gyakran találkozik is velük. Nagy tévedés, bár én elég hamar összefutottam velük. Amolyan végvári vitézként 2002-ben kerültem Aggtelek-Jósvafőre, s rá egy évre, miután felfedeztem a kotorékukat, megpillanthattam az első farkasomat. Nagy élmény volt.

– Hány farkas él most Magyarországon?

– Két falkáról tudunk. Az egyik itt az aggteleki karszton, a másik pedig Zemplénben. Mindkettő tizenkét-tizenhárom egyedet számol.
A szülők mellett négy-hat kisebb, aztán két-három csellengő, már nagyobb kölyök és egykét nagynéni, akik besegítenek a kölyöknevelésbe.
A zempléni falkában több a csellengő kölyök. Ők még nemigen bírnak meg nagyobb zsákmányállattal, de a maradékon és a saját, kisebb testű zsákmányon szépen elvannak.

– Barátaimmal együtt többször megfordultunk már Aggtelek környékén, Zemplénben, de még farkasra utaló nyomokkal sem találkoztunk soha – mondom a vendéglátónknak.

Hogy miként futhatnánk velük össze a legbiztosabban, abban ő sem tud segíteni. Tanácsot persze adhat, például, hogy üljünk, mondjuk, egy juh- vagy őztetem mellé és várjuk meg őket, de biztosak lehetünk benne, nem fognak jönni. Mert messziről megérzik az embert. Arra pedig nem kíváncsiak.

– Télen és esős időben könnyebb a dolgunk, hiszen a nyoma ott marad a hóban, a sárban. Mi általában visszafelé követjük a nyomokat, s menet közben nagyon sok olyan jelet találunk, amiből megismerhetjük a szokásaikat, az életüket. Állíthatom, hogy a farkas az egyik legintelligensebb állat a világon. Könnyen tanul, az emlékezőtehetsége is egészen kiváló, becsapni szinte lehetetlen. A legmodernebb fegyverekkel persze el lehet pusztítani egyedeit, a mi falkáink pedig roppant sebezhetőek.

– Ha nem is gyakran, azért időről időre felröppennek hírek, hogy itt is, ott is farkasok garázdálkodnak. Mennyire igazak ezek a tudósítások?

– Az idén az országban mindössze három farkastámadásról tudunk, a falka kint legelő juhokat szemelt ki zsákmányul. Az a baj, hogy ma már nálunk sincsenek igazi juhászok. A legelőket villanypásztorral kerítik körbe. A birkát ugyan a vékony drótok visszatartják, nem hagyják elkóborolni, a farkas viszont vígan átugorja, s ha még a pásztor vagy annak a kutyája sincs vele szemben, bizony elragadja az állatot. Sajnos a gazdáknak nemigen van biztosításuk, így a kár az övék. Az öles újságcímek meg a szenzációt kereső tévériportok pedig azt a téves hiedelmet erősítik, hogy a farkas vérengző fenevad. Pedig csak élni akar.

– A vadászok közül se mindenki szereti. Sőt mindent megtesznek, hogy lelőjenek egyet.

– Azok nem igazi vadászok. Az igazi vadgazda tudja, hogy a farkas, egyáltalán a nagy testű ragadozók jelenléte sokkal egészségesebb vadállományt biztosít. A nem életrevalókat kiselejtezi, a többieket pedig megedzi. Sajnos valóban lőnek le farkasokat, melyek eszmei értéke amúgy negyedmillió forint, s az esetek többségében ki is derül a tettes, de ítélet még nem született egyikük ellen sem. Bár most van néhány ügyünk, amely kedvező ítélettel zárulhat.

Szerencsére a farkasnak egyre több a magyarországi barátja, talán ennek is köszönhető, hogy mellettük a hiúz is megtelepedett az Északi-középhegységben. Hányan lehetnek?

Erre még Szabó Ádám sem tudja a választ. Pedig az ő nyomukat is hosszú ideje keresi.

Igaz, nem mindig főállásban. Volt idő, amikor évekig éjjeliőrként meg kazánfűtőként kereste a kenyerét, de a farkasok meg a hiúzok nyomát akkor sem tévesztette szem elől. Akár a falka tiszteletbeli tagja is lehetne.