Nürnberg óta van mérce: mi az, amit nem követhet el soha, senki, még akkor sem, ha két kezével maga írja át az alkotmányt

A közelmúltban bejelentette lemondását Carla del Ponte, az ENSZ Szíriai Vizsgálóbizottságának elnöke. A bizottság többek közt a vegyifegyver-támadások, az iraki jazidi népcsoporttal szemben elkövetett népirtás, az ostromlott települések ellen alkalmazott taktikák vagy a segélykonvojok bombázása rögzítésére jött létre – azaz a háborús bűnösök és bűnök felkutatására, megállítására. Az elnök indoklása: csalódott, mert nem tudta felelősségre vonni azokat, akik „Szíriában az emberiség történetének legnagyobb háborús bűneit követték el”, de saját megbízói körében is falakba ütközött. Az elmúlt napokban Mianmar és Banglades határán bukkant fel százezernél több, az életéért menekülő ember. Az ENSZ becslése szerint 400 ezer rohingya van a mianmari katonaság fogságában a határ túloldalán, akik többnyire kényszer-menekülttáborokban élnek. Mindez egy olyan országban történik, amelynek külügyminisztere, Aung Szan Szu Csí 1991-ben Nobel-békedíjat kapott.

– Tömegek kényszerítése arra, hogy elhagyják lakhelyeiket, a kényszerkitelepítés, a lakhely kényszerű elhagyása vagy olyan szituáció kialakulása, hogy az életüket féltve kell embereknek menekülniük – ezek bőven kimerítik a klasszikus háborús bűnök fogalmát, Nobel-békedíjtól függetlenül. Az, hogy a nemzetközi közösség megfogalmazza-e ezt, és hogy szándékukban áll-e kinevezni Mianmarba vizsgálóbiztost, már kérdéses. Mivel a régióban sem India, sem Kína nem tagja a Nemzetközi Büntetőbíróságnak (International Criminal Court, ICC), egyáltalán nem biztos, hogy politikai támogatást kap a mianmari rohingyák ügye – vázolja a helyzet visszásságát dr. Feledy Botond. – Hasonló a helyzet Afrika több országában is. Burundi és Gambia után Kenya is meglebegtette, hogy visszalép az egyezményből, Dél-Afrikában is bírósági ügy volt belőle, bár ott egyelőre a maradás mellett döntöttek. Fennáll a veszély, hogy sorra lépnek ki az afrikai országok a Római Statútumból. Az ICC-t egyre inkább a nyugati elnyomás eszközének igyekszenek bemutatni, politikai játékszernek, semmint a nemzetközi igazságszolgáltatás megvalósulásának.

Az, hogy ma mit tekintenek háborús bűnnek, sok esetben nem kevés jogászkodás kérdése. Háborús bűn az, amikor háborúban követnek el egyébként akár a hétköznapi életben is bűncselekménynek minősülő bűnöket: a gyilkosság, a kínzás, a kényszervallatás is lehet mind háborús bűn, ha ezeket a háború örve alatt teszik meg, egymással szemben alkalmazzák.
A legegyértelműbb bűn a népirtás. A Nemzetközi Büntetőbíróságon azonban más-más minősül bűnnek a reguláris (államközi) és a nem reguláris (polgár)háború esetében.

Ahhoz, hogy egymással szemben álló felek háborús bűnt kövessenek el, először létre kellett hozni az igazságos háború (ius bellum iustum) fogalmát. A római jogtól a középkori abszolutista rendszerekig a háború joga rendezte az egyenlő felek helyzetét. Kiindulásképpen – a vallásháborúk kivételével – minden háborút úgy tekintettek, mint egyenlő felek megmérettetését. Ez a megközelítési mód fordult meg az I. világháború utáni trenddel, amikor is létrejön az agresszió fogalma. A háború nem egyenlő felek között zajlik, hanem az elnyomó, az opresszor és az áldozat, a megtámadott között.

Ez teremti meg az elvi lehetőségét a háborús bűnöknek, amelyeknek a politikai rendezésében a nemzetközi közösség is felléphet.

A nemzetközi igazságszolgáltatás történetében a mai napig modellként tekinthető a II. világháborút lezáró nürnbergi per. A nemzetközi bíróságot négy nemzet képviselte, a szövetséges hatalmak mindegyike adott bírót, ügyészt, a vádlottaknak pedig volt védekezési lehetősége, német ügyvédeket kaptak. A 23 elkövető esetében nem csak az volt kérdés, elkövették-e azokat a bűnöket, amivel vádolták őket, hanem a büntethetőségük volt vitatott. A nürnbergi perben végül büntethetővé tettek valamit, ami egyébként az elkövetéskor az elkövetőre vonatkozó jog szerint nem biztos, hogy bűncselekmény volt.
Létrehoztak egy nemzetközi standardot arra vonatkozóan, hogy mi az, amit nem követhet el soha, senki, még akkor sem, ha két kezével maga írja át az alkotmányt.

Hogy mennyire egyeztethetőek össze a nemzetközi igazságszolgáltatás értékei a diplomácia érdekeivel? Jó példa erre mindaz, ami Ruandában történt. Carla del Ponte, a ruandai nemzetközi törvényszék egyik főügyésze maga állította, hogy 1994 áprilisában a Habyarimana ruandai elnök repülőgépének lelövésével kezdődő katonai puccs és az azt követő, a hutuk és a tuszik közötti száznapos népirtás felelőseinek bíróság elé állítása közben amerikai és brit részről politikai érdekek miatt hátráltatták a népirtásért szintén felelős, ám kormányra került győztesek, a Ruandai Hazafias Front (RPF) és különösen Paul Kagame tuszi elnök felelősségre vonását. A katolikus papok és apácák érintettségének vizsgálata pedig a Vatikán és Róma együttműködésének végét jelentette.

Dr. Feledy Botond szerint a legfényesebben világító lámpa ezen a térképen az, hogy kik nem tagjai a Nemzetközi Büntetőbíróságnak: Irak, Izrael, Jemen, Katar, Kína, Líbia és például az Amerikai Egyesült Államok sem. A legérdekesebb, hogy milyen perek nem indultak el. Beszédes tény, hogy a nagyhatalmak soha nem vetették még magukat alá Nemzetközi Büntetőbíróságnak. Afganisztánban a szovjet megszállásától kezdve az amerikaiak NATO-bevonulásáig jó pár kérdést fel lehetett volna tenni. Szaddam Huszein végeredményben nem nemzetközi bíróság előtt felelt. A kínaiak ujgurokkal, tibeti szerzetesekkel való bánásmódja jogi értelmezésben szintén könnyen megközelíthetné a büntethetőség kategóriáját.

Az is érdekes, hogy amíg a II. világháborút lezárta a szimbolikusan legértékesebb nürnbergi per, addig a Vasfüggöny lebomlása után egyetlen nemzetközi bíróság sem állt fel a mi országainkra vonatkozóan. Ezek a perek mind nemzeti szinten zajlottak. A diplomácia, ha úgy tetszik, érvényesül, a nemzetközi igazságszolgáltatás kizárólag a részt vevő államok panaszának a függvénye. Nincs abszolút értékű igazságszolgáltatás, mert nincs erre szervezet, nincs nemzetközi ügyészség, aki elintézné, hogy saját maga által fizetett, ezáltal független embereivel állítson elő államfőket. A nemzeti közreműködés pedig soha nem fogja lehetővé tenni a rendszer teljes értékű működését.

Dr. Feledy Botond szerint ha európai szempontból nézzük, legtöbbször az elkövetői másodosztály kerül az ICC elé. Sok esetben nem jutnak el odáig, hogy a legnagyobb országok legnagyobb elkövetőit is megnevezzék, ami részben a diplomácia gumifaláról pattan vissza, részben pedig azért, mert az érintett országok elkövetői nem résztvevői a Római Statútumnak.
Hogy mennyire tekinthetők ezek hosszúra nyúlt kirakatpereknek, melyek végén, még az ítélethozatal előtt természetes halált halnak a vádlottak, mint ahogy megtörtént számos délszláv háborús bűnös esetében, a külpolitikai szakértő szerint jó ellenpélda a ruandai nemzetközi bíróság, ahol több mint száz esetben folytattak le eljárásokat, s többségük le is ülte büntetését. A bíróság viszonylag gyorsan, 2015-ben, húsz évvel a háború vége után befejezte munkáját. Az igazságszolgáltatás nemzeti szinten sem feltétlen gyorsabb.

– Sem az egykori Jugoszláviában, sem Ruandában nem a náci Németország alaposságával végezték a népirtást. Az események nincsenek dokumentálva, sokan meg is halhattak vagy elmenekültek, s eszük ágában sincs közreműködni. Egyszerűen nehézkes a bizonyítás a nyugati sztenderdek szerint. Azonban a jogállamiság fontos része, hogy nem csapunk csak úgy valakinek a kezére. Ettől válik hitelessé az egész intézmény. Lehet, hogy néhány bűnös futva marad, de ha a világ diktátorainak kisebb fele elhiszi, hogy ha bedurvul, akkor a kezére üthetnek, már megérte. Ha az ICC léte önmagában képes ezt a félelmet legalább néha táplálni, biztos, hogy vannak népek és népcsoportok, akiken tudunk segíteni.