Régi filmek krónikása, B. Müller Magda - Emlékezetes történeteket jegyzett fel Borzák Tibor

Harminc évet filmesek közt eltölteni nem kis teljesítmény. Főleg, ha beleszámítjuk, hogy érzékeny emberekkel mindig nehezebb megtalálni a közös hangot. A forgatásokon amúgy is felfokozott a hangulat, akarva-akaratlanul megbántódhat valaki. Kiabál a rendező, ideges az operatőr, ugrásra kész a sminkes – és folyton láb alatt van a standfotós.

B. Müller Magdát számtalanszor arrébb zavarták, holott mindenki tudta, munkája nélkülözhetetlen. Fotósként csak arra törekedett, hogy a jeleneteket a legmegfelelőbb pozícióból örökítse meg, a legjellemzőbb részleteket rögzítse a forgatáson. Nem volt szívbajos, ha ihletett pillanatot látott, gondolkodás nélkül „belelőtt” a felvételbe.

Ilyenkor őrjöngött a stáb, hiszen akkoriban még eredetiben vették a hangot is, a fényképezőgép kattanása pedig belehallatszott. Magdát kizavarták, hazaküldték, kirúgással fenyegették. Később rémtörténetek keringtek róla, a háta mögött Bé Malőrnek hívták.

– Bekerültem a filmgyárba, és mindjárt bedobtak a mély vízbe – lapoz vissza 1969-ig a képzelet naptárában a Balázs Béla-díjas fotóművész. – Domonkos Sanyi mellé osztottak be, hogy figyeljem, mit is kell csinálnia a standfotósnak. Mivel lebetegedett, nem tudta vállalni a következő filmet. Kezembe nyomtak egy felszerelést, és azon vettem észre magam, hogy az Utazás a koponyám körül forgatásán vagyok. Az operatőr: Illés György (Papi), a főszereplő: Latinovits Zoltán. Életem legnagyobb szerencséje, hogy velük dolgozhattam, holott egyikük sem volt könnyű ember.

Papi úgymond ütötte-vágta, akit szeretett, ezzel fejezte ki az érzelmeit. Egyszer engem is annyira meglegyintett, hogy be kellett gipszelni a kezem.

Ekkor készült el Latinovitsról a legendássá vált „bohócfotó”. Gondolhatnánk, a labilis idegrendszerű színészt minden idegesítette. De nem. Magdának engedte, hogy kedvére fényképezzen, segítette a munkáját. Hogy miért? „Maga pont olyan bolond, mint én” – jegyezte meg egyszer. „Miből gondolja?” – kérdezett vissza a fotósnő. „Mert fényeket látok a szemében...” Aztán elérkezett a bohócjelenet rögzítésének ideje. Az egész stáb feszülten figyelt: Latinovitsnak eleredtek a könnyei, megcsillantak a fényben. Fotómasina kattanása törte meg a csendet. Magda nem tudta megállni, hogy a látványt ne örökítse meg. Ezáltal született egy szenzációs kép, viszont tönkretette a felvételt. Kis híján az állásába került. Latinovits próbálta menteni a menthetőt, hogy egyszer előfordulhat ilyesmi, a filmesek azonban hajthatatlanok  voltak. A standfotós hazaballagott, bevackolta magát a pincéjéből kialakított laborjába, elővette a tekercseket, és egész éjszaka dolgozott. A síró bohócos kockából egyméteres nagyítást készített. Másnap reggel ezt maga előtt tartva, mögé bújva lépett be a stúdióba. Mindenki elámult. Megbocsátottak neki.

– Imádtam a Szindbádot is – mesél csillogó szemekkel Huszárik Zoltán klasszikussá vált filmjéről a nyolcvanéves B. Müller Magda. – Az operatőr, Sára Sándor kifejezetten engem kért fel standfotósnak, noha előzőleg mással dolgozott. A próbafelvételek után megnézte a képeimet, és két A4-es papírlappal a kezében keresgette bennük az optimális képkivágásokat, egy idő után azonban feladta. Mindegyik úgy volt jó, ahogyan eredetileg megkomponáltam. Hat hónap boldogság következett. Gyönyörű színek, szép lányok, varázslatos tájak, ragyogó színészek. Ikonikus film született, és túlzás nélkül mondhatom, hogy a fotók is azzá váltak, köztük Latinovits Zoltán ülő portréja, barna árnyalatban.

Sára Sándor a 80 huszár című monumentális filmdrámában értelemszerűen 80 lovat és 80 férfit szerepeltetett, viszont a stábba csupán két nő került be, a szkriptes és a standfotós. Magda nem hazudtolta meg magát ekkor sem: egy óvatlan pillanatban – kézenállás közben – eltörött a lábujja. Valahol az isten háta mögött forgattak Lengyelországban, alig találtak egy kórházat, ahol gipszet kaphatott. Az orvos pihenést javasolt, Zeusz (így becézték Sárát) pedig dühösen ellenkezett: „Ha ilyen hülye valaki, dolgozzon sántán.”

A kaszkadőrök azonban megszánták a fotósnőt, felültették egy lóra, s attól kezdve lóhátról kattintgatott. Ahogy kiért a tisztásra, szembetalálta magát Sárával, aki magából kikelve állította le a kamerát: „Magda, megölöm magát!”

Hasonló szitkokat szórt rá a Zolnay Pál által rendezett Fotográfia egyik amatőr szereplője is, akit a filmben a fényképészt alakító Zala Márk kapott lencsevégre.

A felvételeket valójában B. Müller készítette el, azok köré szövődik a cselekmény. Kedvencei közé tartozott az a sorozat, amelyen egy ráncos öregasszony látható. Amikor az öregasszony elé tették a fotókat, felkiáltott: „Az Isten verje meg, aki ezeket a képeket csinálta!” Az átok célba is ért, hiszen Magda közvetlenül mellette állt. Végül odáig fajult a dolog, hogy retusálnia kellett a portrékat.

– Néha a hivatásos színészek is erős kritikával illettek – árulja el B. Müller Magda, miközben az Ez csak színjáték című vaskos albumát lapozgatjuk. – Básti Lajos zokon vette, hogy a ráncai is látszanak. Azt találtam neki mondani: de hiszen én nem festő vagyok, hanem fotós! „Na, ezt jól megkaptam” – dörmögte és faképnél hagyott. Psota Irént a hatalmas szemei miatt szerettem fényképezni, ő meg állandóan cirkuszolt velem. Az egyik legkifejezőbb portréja Sándor Palika Szabadíts meg a gonosztól című filmje forgatásán készült: két kezével eltakarja a száját, olyan, mintha némán imádkozna. De hiába, ez a kép nem tetszett neki, a kiállításomon egyszerűen levette a falról. Nagy kedvencem a Régi idők focija is. Kőbányán túl, az 1. Számú Állami Szeméttelepen forgattuk. Rekkenő nyár volt, rettenetes bűz terjengett. Émelygett a gyomrom, egy falat nem ment le a torkomon, alig nyomtam ötven kilót. Az istenverte hely fantasztikus aurával bírt, tökéletesen illett a történethez, Garas Dezső pedig óriásit alakított Minarik Edeként – mi meg majd' beledöglöttünk.

Lehetetlen felsorolni az összes magyar filmet, amelynek B. Müller Magda volt a standfotósa. Egy idő után kialakult, kikkel dolgozik, évente öt-hat produkcióban vett részt. A forgatáson készült három-négyszáz felvételből a munka végén egy albumot kellett összeállítania, amelyet legtöbbször rábíztak, de a rendezők, operatőrök némelyike szeretett jelen lenni a válogatáson.

Gazdag pálya gazdag életművet hozott. Magda imént említett filmalbumait az Országos Széchényi Könyvtár őrzi, kiállításának képei – mert azok is voltak szép számmal! – pedig a Magyar Nemzeti Múzeumba kerültek. Standfotósként utoljára 1989-ben, Sára Sándor A vád című filmjében dolgozott, attól kezdve a felbecsülhetetlen értékű filmgyári fotónegatívok archiválásán fáradozott. A 2008-as Magyar Filmszemlén életműdíjat kapott.

Szeretett szakmája mára eltűnt, manapság nincs szükség standfotósra. Óriásit változott a technika (is). Reklámcélra a digitálisan rögzített filmekből merevítenek ki képeket. De kezdenek rájönni, hogy ez nem elég. Nagyon hiányzik valaki a stábból. Például egy folyton láb alatt lévő standfotós.