A holtak tanítják az élőket

– Mostanában az orvostársai Nyugatra mennek dolgozni, és nem Afrika legnépesebb országába, mint ön...

– Én sosem akartam elhagyni az országot azért, hogy többet keressek. Mindig inkább a missziós orvoslás érdekelt, a nélkülözők között nagyobb szükség van gyógyítókra, mint a fejlett országokban. Egyébként egy jezsuita szerzetes nagybátyám a hatvanas-hetvenes években majdnem két évtizedet töltött Dél- Amerikában, az ottani szegénynegyedekben.

– Innen eredeztethető az elhatározás?

– Innen is, de most a Szűzanya hívására mentem Afrikába. Tavaly nyáron egy medjugorjei zarándoklaton találkoztam egy nigériai atyával, és a közös imádságok szünetében fogant meg a nigériai idegsebészeti missziós tervünk. Januárban jártam kint felmérni a tennivalókat, és lesújtó állapotokat találtam. Legelőször is: nemcsak a privát ellátás, de még a silány felszereltségű állami egészségügyi ellátórendszer is fizetős. Nincs mentőszolgálat, a beteget jó esetben a családja beviszi a kórházba. Ám ha valaki nem tud fizetni, akkor szó szerint nem csinálnak vele semmit, hiába van életveszélyben. Pénz híján a lakosság 70-80 százaléka ellátás nélkül marad. Számukra az egyedüli reményt az egyházi fenntartású kórházak jelentik, de ott is igen nagy az orvos- és eszközhiány. Ha konkrétan az én szakterületemet nézzük: Magyarországon 10 millió lakosra 100-110 idegsebész jut, míg a 198 milliós Nigériában úgy hatvanan praktizálnak, döntő többségük a magánszektorban. Két hétig jártam az egyházi kórházakat, mire a déli országrész Onitsha városában találtam végre egy valamirevaló CT-t – ez volt az egyetlen alkalmas hely a leendő missziónkhoz. Hónapokon át magam koldultam össze az eszközöket, és júniusban elindulhatott – mondjuk, a hatvanas évek színvonalán – egy idegsebészeti műtő. Próbálom megszervezni a folyamatos nemzetközi szolgálatot, egyvégtében orvosokat toborzok, akik terveink szerint januártól 3-4 hetente váltanák egymást.

– Sikerrel jár?

– Többé-kevésbé. Sokan azért nem vállalják, mert rettegnek a Boko Haram szélsőséges iszlamista szervezet rémtettei hallatán – hiába bizonygatom, hogy ők északon terrorizálnak, mi pedig délen működünk. Ezenkívül az európai orvosok számára elképzelhetetlen körülmények között, forróságban és párában dolgozunk, szinte késsel-villával műtünk. Képtelenség a hazai higiéniai szintet elérni, de valamiért mégsem gyakoribbak a szepszisek, erősebb az emberek immunrendszere. Tudom: missziónkkal csepp vagyunk a tengerben.

– Mégis, akkor mi hajtja előre?

– A tudat, hogy a tenger is cseppekből áll. Teréz anya mondta: „Nálam a szeretet cselekvést jelent.” Lehet, hogy papírforma szerint mi segítünk az afrikaiaknak, de valójában sokkal többet kapunk, mint adunk. Fizikailag sokat kell kibírni, de lelkileg magasabb szinten tér haza onnan az ember.

– Honnan, miből jön ez a plusz?!

– A megélt istentapasztalatból. Ott csak térden állva lehet gyógyítani. Minden reggel hatkor misét tartanak a kórházban a személyzetnek, a vasárnapi körmeneten pedig a betegek is részt vesznek. Az ima és a böjt alázatra neveli az embert, mert még a jó cselekedet mögé is beférkőzhet a gőg. Abban a pillanatban, amikor felülkerekedett bennem az önelégültség, hogy nocsak, ma is mennyi jót tettünk, elkezdett széthullani mindaz, amit addig felépítettünk.

– Ritka, hogy egy orvos hivatását ennyire áthatja a vallásossága.

– Lehet, hogy sokan megmosolyognak ezért, de nem baj. Akármennyit tanul, képezi magát egy orvos, a Jóisten áldása, a Szűzanya közbenjáró segítsége nélkül nem megy. Bevezettem az osztályomon és a kollégáim elfogadták, hogy minden reggel felolvasok egy idézetet, mondjuk Loyolai Szent Ignáctól vagy Böjte Csabától a szeretetről. A munkánkat át kell hassa az az öröm, hogy segíthetünk, embereket gyógyíthatunk. Hiszem, hogy nálunk éppen ez a mély lelkiség segít kivédeni a szakmánkra jellemző kiégést, fásultságot, elvándorlást.

– Azt mondja, ön nem szembesül például a nővérhiánnyal?!

– Ahol én dolgoztam, sosem volt létszámhiány, sőt mindig újak és újak jelentkeztek hozzánk. Anno Teréz anya ragaszkodott ahhoz, hogy Calcuttában a latrinát ő pucolja. Az emberi ürülékkel érintkezni rosszabb, mint a vérrel, lelkileg nehezebb tehertétel. Jót tenne sok vezető orvosnak, ha havonta egy napra beszállna a kőkemény ápolási munkába, nemcsak gyógyítaná, hanem tisztába is tenné a beteget. Ez nagyobb megbecsülésre, alázatra nevelne.

– És hogyan orvosolná az orvoshiányt?

– Meggyőződésem, hogy ha a fiatal orvosok a kreativitásuknak, tudásvágyuknak megfelelő feladatokat kapnának, többségük itthon maradna. Merthogy nem elsősorban a pénz miatt mennek el, hanem a szeretetteljes közösség és az értelmes munka hiánya miatt. Manapság ugyanis sokszor pont a vezető orvosok nem inspirálják a fiatalokat, nem akarnak lemondani a műtétekről – és a velejáró hálapénzről. Annak idején én se kaptam megfelelő képzést az igazi idegsebészeti kihívások tekintetében, ezt szeretném megváltoztatni. Paradox helyzet ez, hiszen a tapasztalt orvos minden egyes komoly beavatkozással egyre jobb lesz, és ezáltal a beteg is egyre nagyobb biztonságban tudhatja magát a kezei között. Én azzal szembesültem, hogy az igazi mikrosebészetben a fiatal így alig szerez jártasságot.

– Hogyan tudta ezt az ellentmondásos helyzetet feloldani?

– Tizennégy évvel ezelőtt elkezdtem lejárogatni a boncterembe, az elhunytakon gyakorolok; az utóbbi öt évben minden napomat a patológián kezdtem. Egy mikrosebésznek – éppúgy, mint egy sportolónak vagy egy előadóművésznek – folyamatosan edzenie kell, hogy felkészülten, biztos kézzel foghasson hozzá a műtéteknek. Ráadásul a boncteremben lehet, sőt kell is új módszerekkel kísérletezni, így dolgoztam ki például egy új agyi érvarrási technikát. Szeretném meggyőzni a fejlett országokat arról, hogy ne az élő embereken, műtét közben „gyakoroljon” az agyi mikrosebész, hanem igenis menjenek vissza az orvosok a bonctermekbe.

– Megteszik?

– Nem. Pedig muszáj lenne, ugyanis a holtak tanítják az élőket, mondta Romhányi György professzor is. Az emberek nem szeretnek szembesülni a halállal. Kezdetben engem is megviselt, lelkileg megterhelő reggel hattól hétig halott testekkel együtt lenni. A kereszténység ehhez is segítséget adott. Sok vallás eljut a lélek halhatatlanságáig, de a kereszténység ennél sokkal többet ígér: a test feltámadását. Nekünk ott a biztos remény, hogy ugyanaz fog történni velünk, mint az Úrjézussal.

– Segített a hit mankója akkor is, amikor néhány éve elvesztette a tízéves fiát?

– Nem pusztán a hit rántott ki, hanem a feltámadásba vetett hit. Ez a végtelen szeretet eljövetelét jelenti. Marci a mai napig itt van velem, ugyanabban az öröklétben vagyunk, amiről Krisztus beszél az Evangéliumban. Csak épp fizikailag nem látom, és nem tudom megölelni őt. Még. De a hitem szerint egyszer erre is sor kerül majd.