Álmokat másol

Hanem a kőfaragás, laikusként úgy érezzük, más. A faragó embernek másolni kötelező, álljon a szobor harminc vagy ötven méter magasban, hová szem már alig lát, mégis mindennek egyeznie kell.

A kritikusok nem a faragókról írnak dicshimnuszokat. Ők legfeljebb (ehhez is bátorság kell) a munkák szélére tesznek jelet, ami alig látható – de ha jó a mű és az anyag is, az ezer év múlva is látható. Legfeljebb az utókor találgathatja: ki lehet ez a Guth Bence, aki ezt faragta?! Guth édesapja kőszobrász. Gyerekként látta őt alkotni. Elhamarkodva mondhatnánk, apja példáját követve könnyű volt a pályaválasztás. Ám akkor lódítanánk is.

Guth Bence ugyanis nagyra nőtt ember, ifjan úgy vélte, vízilabdában, netán kosárlabdázásban bontakoztatná ki a tehetségét. Vízben és parketten jól feltalálta magát. A labda jobban érdekelte minden másnál, így iskolai könyveket kezében ritkán láttak. Tanulmányairól szerényen úgy emlékezik, ha az osztályba tanfelügyelők érkeztek, nem ő volt az, akit a tanárok rögtön felszólítottak. Sőt, ha véletlenül jelentkezett, a tanár rögtön kapcsolt, s intett: tudom, hogy te tudod, de adjunk másnak is lehetőséget. Bukni nem bukott, de jegyek alapján akadtak nála jobbak is.

Apját sokszor látta munkálni, kézügyessége is volt, ami férfiként ritka kincs, úgyhogy pályaválasztás idején Guthék egy vacsora közben döntöttek: a Bokányi Dezső Építőipari Szakközépiskolában jó helye lesz a gyereknek, javítani, követ faragni mindig kell, biztos kenyér ez, remélhetőleg.

Azt nem mondták neki, hogy egyben nehéz kenyér is. Váltakozva egy heti elméleti képzést egy heti gyakorlati oktatás követett. Nem tagadja, eleinte kevés sikerélményben volt része. Gondoljuk el, tizenéves fiú, aki azért évei okán is mindent jobban tud mindenkinél, szakmányban síkot farag, téglalapot vagy kockát. Lélekemelő feladatok ezek... S minden azért nem ment automatikusan: az ember ugyan koncentrálva tartja a vésőt, a kalapácsot, de azért mellé-mellécsap. Főleg a kezére, ami persze ilyenkor nem fájhat.

Gyengeséget kőfaragó nem mutat. Vagy ami rosszabb: a kő másképpen pattan, mint ő képzelné, s az a rész hiányozni fog, amit különféle ragasztókkal próbálhat a helyére illeszteni, de az akkor már nem lesz igazi. S ami még rosszabb: mikor úgy érzi, tényleg kész a művel, az ember kihúzná magát, dicséretre várna, mi érkezik is, hogy no, fiam, ez fájintos, tökéletes kocka, akkor farigcsáljál le belőle mindenhonnan öt centit. Visszaszólni nem lehet, csak an?nyit: jó, mester, persze, megcsinálom.

Mondja Guth, komoly volt az iskolában a lemorzsolódás, egyik nap jött valaki, a másik nap már nem, mondván, neki ebből elege lett. Az évfolyamból alig maradtak néhányan.

Ő viszont rájött, a család nem döntött rosszul a pályaválasztással. Munka van sok, nem unatkozik. Nap végére elfárad, fiatal, de esténként altatódalokat a fülébe súgni felesleges, alszik anélkül is, kemény munka ez, s fárasztó.

Amikor már sokat okult, s a gipszből készült szobrokat akár kőből, márványból kifaraghatta, rájött: sokat tud ő, szinte mindent, de azért még lehet, tanulnia kell, hogy a mozdulat ne maradjon ösztönös.

És sürgősen leérettségizett, jelentkezett képzőművészeti főiskolára többször is, ahol – ő mondta így – lehettek nála tehetségesebbek, szerencsésebbek. Ő nem kellett, neki maradt az örökké másolás.

Nem panaszkodik: még Franciaországban is tanulhatott, mint a boldog középkorban, hol vándordiákok jártak-keltek, s hol idősebb diák tanítja az ifjat. S tényleg nem volt féltékeny az okító, megmutatott mindent, hogy tanítványa se legyen nála ügyetlenebb, hiszen munka akad sok, javítanivaló is marad rengeteg. Párizstól száz kilométerre fekszik ez a városka, olyan, mintha egyenesen a XIV. századba csöppent volna. Akkor jött rá, ő ugyan „csak javít, pótol, szépít”, de nélküle a
világ szegényebb lenne, mert jó dolog a fantázia, hogy a látogató szinte érzi, ez ilyen lehetett, de jobb, ha mindez megmutatható.

Kőfaragóversenyen az első díjat – azt sem most, még 2000-ben – Junas városában nyerte, egy paddal. A feladatot egyszerűnek tartotta, hát cifrázta rendesen, mutasson valahogy – igaz, a végén nem hasonlított az eredetire. Ki kellett volna őt zárni, hogy ez a pad nem az a pad, ám ezt találta a legszebbnek a zsűri. Ő nyert, óvásnak nincs helye.

Nyert aztán Németországban egy vízköpő sárkánnyal, ahol szintén nem az volt feladat. A szakértő zsűri itt is elalélt: ilyen eredeti, ennyire meglepő! S nyert később is, többször is, tavaly Salzburgban oszlopfülkében ülő ördögfiókával.

Állunk az ürömi műhelyben, amit a por okán csak saccolhatunk, mekkora lehet. A faragók, csiszolók verik a port rendesen. Viccesen mondják, a mosónők, a kőfaragók hamar halnak, lehet védőfelszerelésük bármilyen. Most a Vár, a Parlament a feladat; utóbbit a süttői kő okán kritizálják sokan, hogy az hamar tönkremegy. De butaság ez, mondja, mert szerinte ez a legszebb a világon, ne aggódjunk, még ezer évig kitart. Persze mindig lesz rajta javítanivaló.

Mesél a Kossuth- és a Széchenyi-szoborról, amit csak javított, s további sok Melocco Miklós-szoborról, azokat minta után sem volt könnyű kőbe vésnie. Megoldotta, ez a dolga. Most előtte egy csöpp, alig kétméteres figura, de, a gyémántkorongnak hála, alakul gyorsan, a Budai Vár főőrségi épületébe.

A II. Mátyás királyra a legbüszkébb, amely a Parlament tetején látható – bár nem szokott, de jelet is tett rá, hogy ezt ő faragta. Úgy érzi, olyan nincs, amit ő ki ne faragna. Az ember, amikor kőbe, márványba belevág, kicsit szorong, nehogy elrontsa. Azután kalapál, pattintgat, csiszol, dörzsöl, alakít, s közben megnyugszik, ezt már el nem ronthatja. S el nem is rontja, olyan lesz az, amit a művész anno megálmodott.

Különös béke ez a világgal: van, aki tervez, álmodik, s van, aki ezt később kifaragja.

A megálmodót, a művészt ünneplik, nevét könyvekbe írják. A faragó, ha hiú, apró jelet hagy a művön, hogy ezt ő munkálta fél évig, évig. Úgy hívják, hogy Guth Bence. Száz év múlva talán nem emlékeznek rá, hiszen csak másolt, de jelet hagyott kitörülhetetlenül. A faragók, a másolók nélkül sincs mű, ezt azért ne feledjük.