Csipkevirágok nyílnak

Hajdan a szegény nép furfangos eszközöket talált ki, hogy hal kerüljön a hálójába, ezért halfogó szerszámból igen sokféle akad.

Kovács Tibort a '70-es években kezdte érdekelni a halászháló készítésének technikája, s akkor még nem is sejtette, hogy ez népművészet.

A magyar népies halászat sokáig megőrizte az ősi hagyományokat, ezért, amikor kutatásba kezdett, bőven talált anyagot.

– Előástam a régi, elfeledett halászhálófajtákat, de magam is készítettem például varsát, dobóhálót, tapogatót. A régi öregek között még akadtak, akik tudtak halászhálót kötni, és szívesen meséltek róla – mondja Kovács Tibor, aki most a Heves megyei Mezőtárkányban él.

Rengeteg időt töltött a vízparton, így kedvet kapott a gyékénykötéshez is. Megtanult kosarat fonni, s beiratkozott egy budapesti iskolába, hogy papírja is legyen róla. Tanítottak ott csipkekészítést is, így megtudta, hogy van egy olyan csipkefajta, ami a halászháló-készítés technikájára épül. Tibor elemében érezte magát, még a tanárnak is tudott új technikákat mutatni. Átnyergelt hát a csipkékre. Először a népi vonalat követte, majd inkább a modern képekben találta meg önmagát: ezt a stílust egyedül ő műveli az országban.

Műveinek érdekessége, hogy nem a jól bevált horgolófonállal dolgozik, de társítja a különféle természetes anyagokat, gyapjút, lent, kendert. Külföldön is nagy érdeklődéssel fogadják, műveivel bejárta Európát, egyedüli egyéni kiállítóként hívták meg Prágába. Kiállíthatott a francia–belga határnál is, azon a vidéken, amely méltán nevezi magát a csipkekészítés „őshazájának”. Az egri kiállításon egy olaszországi csipkemúzeum pályázatára készült képeit is láthattuk. Egyszerű, de erőteljes motívumok tűnnek fel a munkáin: legyenek azok virágok vagy figurák, mindig a természettel együtt lélegző ember életérzését közvetítik.

Fontos, hogy ez az igen szép, régi mesterség ne tűnjön el. Manapság inkább nőies szorgoskodásnak gondoljuk a csipkekészítést, egy kezünkön is megszámlálhatjuk, hányan művelik aktívan az erősebb nem tagjai közül. Nem volt ez mindig így – magyarázza a művész. A középkorban külön céhbe tömörültek a paszománykészítők és a gombkötők, ebből nőtt ki a csipkeverés. A céheknek pedig csak férfiak lehettek tagjai.

Akárki is kacérkodjon e mesterséggel, vértezze fel magát jó sok türelemmel!

Egy-egy képén a művész akár hónapokig dolgozik, pedig neki már negyedszázados gyakorlat van a kezeiben. A tervezés különösen nagy tudást igényel – árulja el, matematikai képességeket is kíván. Aki csak hobbiból bíbelődne a vert csipkékkel, annak is meg kell tanulnia egyszerre több száz vagy ezer szállal dolgozni, a varrott változatnál pedig az egyetlen szál cérnával kell ügyesen bánni. Mégis sokakat érdekel ez az időtöltés, a mai lányok is éreznek hozzá kedvet.

A művészi fantázia akkor sem hagyja cserben Kovács Tibort, amikor eljátszik a gondolattal, hol élne, ha csak úgy nekivághatna a világnak. Kiállításai révén megismerte Itáliát, otthon érzi magát a mediterrán derűvel megáldott olaszok közt. Eredetileg kertésznek tanult, így ha új életet kezdhetne, a legszívesebben gránátalma-termesztő lenne.

Rengeteget járt Szlovákiában, hogy mintákat tanuljon az ottani csipkeverő asszonyoktól, így abban is látna kihívást, hogy beálljon Selmecbányán várkapitánynak…