Életét adta a juhaiért

Csendes a rákóczifalvai temető. Sétálok a sírok közt, a vértanú pap nyughelyét keresem. A családi temetkezési helyen, a kereszt alatt nyitott könyvet formázó kőfaragás. A feliratból kiderül, hogy Kenyeres Lajos tiszavárkonyi plébános 49 évet élt.

Az utókornak szóló üzenet pedig: „A jó pásztor életét adta juhaiért.” Semmi több. Hiányzik róla a születési és az elhalálozási évszám, és az sincs ráírva, hogy az 1956-os forradalomutáni idők mártírja...

Megsárgult halottvizsgálati bizonyítványt tartok a kezemben. A római katolikus templom plébániáján Kómár István atya több olyan tárgyat, dokumentumot mutat, amely a rákóczifalvai születésű Kenyeres Lajossal kapcsolatos. Az 1958. március 5-én keltezett halottkémi jelentés a Magyar Néphadsereg Róbert Károly körúti kórházában készült. Kiderül belőle, hogy az ismeretlen áldozat körülbelül egy évvel korábban vesztette életét, halálának oka „gerincvelő-roncsolás, lövési sérülés”. Ez is olvasható benne: „lősérülés bemenetele a nyakon”. A boncteremben a pap egyik testvére végezte el az azonosítást, ezt követően írták oda az ismeretlen szó mellé Kenyeres Lajos nevét. Rokonainak nem adták ki a holttestet, arra hivatkozva, hogy nincs szállítható állapotban. Valahol Pesten hantolták el, és csak fél év múltán, 1958 őszén, nem sokkal halottak napja előtt tudták eltemetni a családi sírboltba.

– Mit tudnak róla ma a rákóczifalvaiak? – kérdez vissza a plébános, aki 2004-ben került a településre. – Azt mindenképpen, hogy aktuális témákban bátran megmondta a véleményét. Halála előtt nem sokkal valaki éppen nálunk hallotta a prédikációját, melyben a téeszesítés ellen emelte fel a hangját. Többen meg is jegyezték: nem lesz ennek jó vége. Ma már inkább jelentőségének ápolása a téma. A templomban emléktáblával, a templom előtt mellszoborral tisztelgünk előtte, a tárgyaiból szeretnénk egy szobát is berendezni a parókián. És a hívekkel folyamatosan imádkozunk a boldoggá, majd szentté avatása érdekében.

Kenyeres Lajos 1946-tól állt a tiszavárkonyi katolikus közösség élén. Nagy termetű, erős ember volt. Kerékpárral járt át a szomszédos faluba, Vezsenybe hittanórát tartani. Azon a végzetes napon, 1957. február 28-án is a Tisza-gáton karikázott. Visszafelé hazavitte biciklijén a gátőr két gyermekét. Elbúcsúztak, majd haladt tovább Tiszavárkony felé, a házvezető vacsorával várta. De a plébános soha nem érkezett meg. Markos emberek állták útját, hatan-heten is lehettek. Egy kifeszített drótkötéllel megakasztották a kerékpárt, s a földre vetődött papot ütni-verni kezdték. Könyörgött, hogy ne bántsák, eresszék el, a pribékek azonban hajthatatlanok voltak. Mivel az atyát nem tudták rögtön agyonverni, a folyóhoz vonszolták és tarkón lőtték. Holttestét a Tisza partján elföldelték, járgányát a vízbe dobták.

Nyomtalanul eltűnt egy ember.

Azt terjesztették róla, hogy disszidált, helikopterrel jöttek érte. Ezt persze senki sem hitte el. Annál inkább nem, mert nem sokkal a végzetes eset után a gátőr vérnyomokra lett figyelmes, és az árvíz visszavonultával megtalálta a plébános kerékpárját is. Jelentette a rendőrségnek, ahol kegyetlenül megverték, ennek a nyomait élete végéig viselte. Utólag már tudni: neki is golyót szántak, minek vette észre a bűnjeleket. Napra pontosan egy év múlva, 1958. február 28-án Martfűnél a megáradt Tiszában egy halász ismeretlen férfi holttestére bukkant...

De miért kellett meghalnia a tiszavárkonyi papnak? Sokan próbálták megválaszolni a kérdést. Kenyeres röpiratokat fogalmazott, prédikációit nyomtatásban terjesztette, fontos levelezéseket folytatott.

Kádár Jánoshoz írt fogalmazványai a békéért való kiállásáról szóltak. És létezett egy másik levél is, amelyet Jurij Andropov szovjet nagykövetnek küldött 1957. január 3-án. A plébános a Delizsánsszal az atomkorba című írását szovjet újságokban szerette volna megjelentetni, holott maga is tudhatta, hogy nemkívánatos gondolatokat vetett fel benne. Talán ezzel a levéllel végleg betelt a pohár az elvtársaknál, s az 1956 utáni megtorlások idején egy ilyen „akció” beláthatatlan következményekkeljárhatott.

– Itt van a levél – mutatja Bede Judit, a nyolc év után elnémuló Rákóczi Hírmondó kisközösségi rádió alapítója. – Sokat foglalkoztam a témával, külön műsorokat szenteltem neki, különböző dokumentumok kerültek a birtokomba. Sikerült szemtanúkkal, rokonokkal beszélnem, sajnos mára szinte mindegyikük eltávozott az élők sorából. Amikor 2007-ben felmerült, hogy emléktábla kerüljön a templom belső falára, többen megkérdezték tőlem, nem félek-e ezzel foglalkozni. Miért kellett volna félnem? Más időket élünk, már lehet beszélni a történtekről. Név szerint tudjuk, kiknek volt közük a papgyilkossághoz. Kisebb településeken jobbnem beszélni róluk.

Akiknek vér tapadt a kezükhöz, a történtek után elköltöztek Tiszavárkonyból. Mára pedig az élők sorából is eltávoztak. Szolnoki oknyomozó újságírók 1990-ben megtalálták a nyomozásban részt vevő egyik rendőrt, Templom Ferencet, akinek Tiszajenőn lakó rendőrtársa, Fekete János elárulta: „Papot lőttem fejbe.” Szóra bírták Kiss Jenő egykori ügyészt is, aki a várkonyi gyilkosságot követően kihallgatta a tószegi plébánián házi őrizetben lévő Grősz József kalocsai érseket is. Amikor az ügyész írta a jelentést, telefonon megfenyegették, ha nem száll le a Kenyeres-ügyről, hasonló sorsra juthat ő is. Áthelyezték Szekszárdra, július 16-án kezdte volna a munkát, de Nagy Imre kivégzésének hírére beadta a felmondását.

– Minden részlet érdekel – mondja tiszavárkonyi otthonában Pogány Alajos, aki 1993-ban költözött Szolnokról a faluba. – Egy cukorgyári kollégámtól, Kenyeres atya unokaöccsétől hallottam a papgyilkosságról. Beszélgettem a rokonaival, helyi lakosokkal, de hiába voltunk túl az ezredfordulón, még akkor se nagyon mertek nyilatkozni. Aztán 2002. október 23-án engem kértek fel, hogy az egyházközösség előtt emlékezzek meg a vértanú papról. Nem származott belőle bajom – mert volt, aki ettől tartott –, és ekkor fordult a kocka.

Nézem a lassan hömpölygő Tiszát. Mennyi titok őrzője. Milyen sok mindent látott az idők során. A folyó néma volt akkor is, amikor Vezseny és Tiszavárkony között félúton, a gátőrháztól kilométernyire a pártállam vakbuzgó kiszolgálói galádul kivégezték Kenyeres Lajost.

Még csak 49 éves volt. A gyilkosság helyszínén kopjafa áll. Egyik oldalán evangéliumi idézet olvasható: „Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa.”