Elvárások nélkül adni - Egy kalandos sorsú arisztokrata portréja

Több mint negyven évvel ezelőtt, '74 szeptemberében németül társalogtak a nagymamával a Kossuth utcai házban. Nagyapja, báró Lipthay Béla, a híres entomológus alig pár hónappal korábban, tavasszal halt meg.

– Huszonhat évesen érkeztem először Magyarországra, Szécsénybe. Három napot és három éjszakát töltöttem itt, ennyi időre kaptam vízumot – meséli báró Lipthay Antal. – Emlékeim csak a családi elbeszélésekből maradtak arról a kastélyról, ahol nagypapám és nagymamám élt a '40-es évek első felétől a kiköltöztetésig. Éveket töltöttek egyre kisebb terekbe szorítva. Igazán mégsem anyagi veszteségről van szó. A fájdalmat a kulturális szintnek az elvesztése jelenti. Nem nekünk, az egész nemzetnek, hiszen nemcsak a főnemeseket és nemeseket üldözték, hanem majdnem mindenkit. Mozdult az egész társadalom. Az emberek a gyökerüket vesztették el. Nekünk, az utódoknak már más lett az identitásunk, mint amilyet a származás és eredet meghatározott, mert más kultúrában éltünk, nevelkedtünk. A Lipthay család az egyik legrégibb magyar arisztokrata família, a bárói címet a XVIII. században kapták. A családok közti hierarchia nem a materiális javakon múlik, az anyagi dimenzió nem meghatározó. Báró Lipthay első tapasztalatait erről Bécsben szerezte, amikor Didi Esterházynál lakott.

– Diplomataként, Chile kulturális attaséjaként szolgáltam akkoriban. Bécs után Bonnba, majd Bukarestbe kerültem. „Mi nagyon gazdagok voltunk, s a Habsburgokkal is össze tudtunk fogni – mondta vendéglátója –, de ti vagytok a régebbi család. És ez a meghatározó.” Nagyon sok ősi nemesi család él, amelyek nem vették fel a Habsburg eredetű bárói, grófi címet, ezek az Árpád-házi eredetű családok rangban mégis magasabban állnak. Ami a Lipthay családdal történt, az jól tükrözi a kommunista ideológia akaratát: megsemmisíteni az arisztokráciát. A szülők 1945-ben elhagyták az országot, gyalog menekültek egész Európán át. Lipthay Antal már Hollandiában született.

– Az anyám lelkileg beleroskadt az emigrációba. Mindig reménykedett, hogy visszatérhet Magyarországra, de csak 1956 után tudatosult benne, hogy nincs visszaút. Megrendült, kórházba került, és tizenkét évig kezelték. Szenvedett, egészen haláláig. A család a Hollandiában élő nagynéni kastélyában talált otthonra. Lipthay Mária egy régi holland arisztokrata família leszármazottjához ment feleségül. 1949-ben, amikor Sukarno diktátor Indonéziában hatalomra került, és az ott élő hollandok tömegével érkeztek vissza az anyaországba, a holland kormány kérte azokat, akik az utolsó pár évben érkeztek az országba, hagyják el Hollandiát, mert be kell fogadniuk az Indonéziából hazatérőket. A magyar család ekkor távozott Chilébe.

– Bennem már nem volt meg a szüleim hiányérzete, de végig jól tudtam, hogy magyar vagyok. Chilében ezzel a névvel furcsán néztek ránk. Sokszor kérdeztem a szüleimet, mi is ez a Lipthay, s ők mindig türelmesen elmagyarázták, kik is vagyunk mi, honnan származunk. A helyieknek is föltűnt, hogy nem Gonzalez a nevem, az iskolában csak úgy hívtak: a Cigány. Hogy miért nem maradtunk Európán belül? A választ nem tudom, de fennmaradt egy kijelentés az anyámtól, aki 1949- ben már nagyon rossz híreket kapott az ő családját is érintő itthoni eseményekről: messze-messze kell menni a kommunizmustól. Két lehetőség állt előttünk: Dél-Afrika és Chile – az döntött, melyik van távolabb. Lipthay Antal 1988-ban az Egyesült Államokba utazott, hogy meglátogassa édesapját. A repülőn érte Nagy Imre újratemetésének híre. Amikor megérkezett, az ott élő magyarokkal már arról beszélgettek, hogy kezdenek jó irányba haladni a dolgok idehaza. Csupán egyvalaki mondta, várjuk ki a végét. És neki lett igaza. Lipthay Antal azt vallja, valahol helyet kellett volna kapniuk az átalakulás folyamatában az egykori arisztokratáknak is.

– Nem szabad megfeledkezni a többiekről sem. Azokról, akik sokat szenvedtek anélkül, hogy bármi rosszat tettek volna. Nemcsak az arisztokráciát, a parasztságot is újból helyzetbe kellett volna hozni. Ha az ember Ausztriában jár, az ottani gazdálkodók öntudatosak, büszkék, akik ugyan sokat dolgoznak, de jól élnek. Tiroli gazdálkodóktól hallottam, hogy a családtörténetüket 300 évre visszamenőleg ismerik. Az sem ritka, hogy a birtokon egy-egy kápolna áll, amit még az ük-üknagyapa építtetett. A folytonosság megmaradt, s nemcsak az államformában, a jogban, de az Istennel való erős kapcsolatban is. Nemcsak a parasztság, a magyar arisztokraták leszármazottai is nehezen találták helyüket a „régi-új” világban. Ezek az emberek hosszú ideig teljesen egyedül voltak az elszigeteltségben. Sokat közülük besúgásra kényszerítettek.

– Utólag tudtuk meg egy már meghalt barátnőnkről, azért szakította meg mindenkivel a kapcsolatot, hogy ne kelljen jelentenie rólunk. Ezek a súlyos sebek nagyon nehezen gyógyulnak. A köztudatban még mindig mereven él a szocializmus évtizedei alatt kialakult kép a főnemesekről.

– Fontos lenne tudatosítani az emberekben, hogy egy arisztokrata – nem mindenki, de a többség – képes elvárás nélkül adni. Ha nem a perifériára szorítva élnénk, és több lehetőségünk lenne, tevékenyen tudnánk segíteni az ország fejlődését. Egyszerre szolgálnánk a nemzetet és a Jóistent. Lipthay Antal maga is sokat tett tágabb környezete gyarapodásáért. Az azóta elhunyt Pallavicini Károly őrgróffal, Bereczki Lóránttal, a Magyar Nemzeti Galéria korábbi főigazgatójával és feleségével, Lipthay Erzsébettel közösen alapították meg a Pro Arte et Natura Alapítványt, szolgálva a művészet és természet értékeit.

– Kevés pénzzel és szponzori támogatással, ésszel és akarattal kínálunk programokat, szervezünk történelmi konferenciákat. Lassú folyamat, nem megy egyik napról a másikra. Amikor kárpótlásul visszakapott egy területet Nógrádban, elhatározta, hogy azon keresztutat épít a környék legmagasabb pontjára, ahonnan ellátni egészen a Felvidékig, oda, ahonnan a család származik. Benczúrfalva lakói kezdetben csodálkozva fogadták a kezdeményezést, ám az évek alatt hozzászoktak, s ma már rendszeresen járják a 800 méteres utat.

– Úgy éreztem, hiányzik innen valami, ami segíti az itt élőket az Istenhez való kapcsolódásban. A falubeliekből nem lesz szerzetes vagy nővér, de fontos, hogy meditáljanak, hogy Isten felé fordulva tudjanak gyönyörködni. Az építkezés gyorsan ment, 2015-ben a nagyhét után indult, és az első adventi vasárnapra elkészült. Most az Árpád-kori kápolnák mintájára, modern formában, építünk egy kis templomot, amelyet a békéért ajánlunk fel.