F. Tóth Benedek: Király nélküli királyság

Senki nem értette, mi történt vele, miért hagyta cserben a várost, ő pedig nem beszélt erről. Csak azt tudták róla, döntését azt követően hozta meg, hogy felrendelték a fővárosba, valamilyen központi fejtágításra, s amikor napestére visszatért, csak ennyit mondott, azt is elég halkan: „Eddig és ne tovább.” Akkor még, persze, senki nem tudta, miből lett elege, és a legkevésbé azt gondolták volna, hogy éppen a polgármesterségből, azt ugyanis jól csinálta. Mindenkihez volt egy kedves szava, értett az emberek nyelvén, tán még az állatokén is.

Másnap szétfutott a hír, terjedt, akár a nátha, s jöttek az újságírók, nagy kocsikkal, kamerákkal, kert végéből, ablakon kopogva, de mindegyiknek, aki riporternek vagy tollforgatónak nevezte magát, válasz helyett egy sakkfigurát nyomott a kezébe: éppen azt, amelyiken dolgozott.

Merthogy naphosszat csak azokat gyártotta. Parasztokat, bástyákat, huszárokat, futókat és királynőket. Királyokat soha. Annyi figurát faragott már, hogy a járásból mindenkinek saját készlete lehetett volna. Csakhogy, királyok hiányában, mind használhatatlan volt. Az asztalost hamarosan el is nevezték királynak, készletét pedig király nélküli királyságnak, és amikor már annyit, de annyit gyártott belőle, hogy a megye minden lakójának jutott volna egy, megjelent egy vállalkozó, aki ajánlatot tett az egészre. Sőt még azokra is, amelyeket csak eztán gyárt. Az asztalos kért három nap gondolkozási időt. Bezárkózott a műhelyébe, és ki sem jött onnan, mígnem az idő letelt. Háta meggörnyedt, szeme kialvatlanságtól lángolt. Kenyeret kért, szalonnát és egy kis vizet. Miután végzett az evéssel, így szólt: „Csak azzal a feltétellel adom el mindet, ha az ország összes településének, falujának és kerületének elad belőle egyet. A lehető legmagasabb áron.”
S miután a vállalkozó bólintott, az asztalos kitolt a műhelyből egy konténert, tele frissen faragott királyokkal. De nem akármilyen bábuk voltak azok. Mindegyik arcát egyedire faragta.

„Ezek a királyok a városok jelenlegi polgármestereinek arcmásait őrzik”, mondta halkan. „Itt van az összes. Megszámolhatja.” S miután látta a vállalkozó elkerekedett szemét, sietett megnyugtatni: 
„Ne féljen, a többi készlet továbbra is király nélkül marad. Ezeket csak azért faragtam, hogy minden településvezető tisztában legyen azzal, hatalma legfőképpen azokon múlik, akik körülötte állnak. Mert először is, mire megy feleség nélkül, ugye. A királynő bármerre mehet. Aztán valakinek szét kell vinnie a hírt, mit is akar ő,mint polgármester. Arra vannak a futók. Ha pedig valakinek át kell lépnie a feje fölött, használja a lovakat; és az sem árt, ha jól körbebástyázza magát külső támogatókkal, erre jók a bástyák. De egyvalamit minden vezetőnek meg kell értenie: ahhoz, hogy a tisztek jól éljenek, fel kell áldozni a parasztokat. Belőlük sok van, ám sosem elegendő.

És a parasztok akkor is elfogynak, ha a játékot megnyered. Egy jó király, egy jó vezető eldöntheti, mit vagy kit tart fontosnak, de ha egyszer feláll a pályára, és elfogadja a szabályokat, tudnia kell azt is: ebbe a játékba valaki előbb vagy utóbb belepusztul.”

Ezt mondta, majd visszatért a műhelyébe, az ő király nélküli királyságába, ahol azóta is boldogan fúr és farag, s tán még ma is él, ha meg nem halt.

F. Tóth Benedek