Káposzta a szarvasoknak - A hegyek közé indultunk a tanyavilágba

Vica egész nap dolgozott, mint egy kis robot. Még mielőtt beállna a tél, szükségét érezte, hogy rendet rakjon a portán. Néha megpihent kicsit, majd folytatta. Egyszer csak észrevette, hogy legkedvesebb szomszédai, a szarvastehén és borjacskái a karnyújtásnyira lévő ligetben békésen legelésznek. Nem zavarta őket a mozgás. Megbarátkoztak már egymással, igaz, ha autóval suhannak el mellettük, hátat fordítanak, úgy legelnek tovább. Most ez is elmaradt.

Közelebb és közelebb kerültek Vicához, néha rábámultak. Aztán riasztani kezdett egy őzbak az erdőben, és csendben a helyükre sétáltak. Itt laknak a régi tanya romjait rejtő bokrok közt. Naponta előbukkannak, s a konyhakertben módszeresen lelegelik a salátát, a káposztát, a spenótot. Haragudott is rájuk a gazdasszony, most viszont testközelből, látva, ahogyan legelnek, ahogyan kíváncsi tekintetükkel figyelik az embert, varázslatos jelenségnek véli mindegyiket. Minden megbocsátva: váljék egészségükre a káposzta, dézsmálják csak a zöldségeket.

Szentgálon és Herenden túl, Hárskút közelében találunk rá a Tűzkövesbörc tanyára. Pontosabban nem találnánk rá, hiszen helyismeret hiányában eltévednénk az erdőkön át vezető vízmosta földutakon. Sejthette ezt a szentgáli polgármester, Istvánfalvi Sándor, megszervezte hát, hogy üljünk át a polgárőrség autójába, célszerűbb idevalósiakkal járni a határt. Tűzkövesbörc a Bakony egyik magaslata, innen az elnevezés. Hívhatnák Nagy tanyának is, a régi időkben a családfők nevét adták a külterületi birtokoknak. Nagy Tibor és felesége, Várkonyi Éva azonban nem idevalósi. Laktak Budapest környékén, majd Bács-Kiskun megye déli csücskében, Csátalján. Lányuk, Jázmin Ibolya tizenegy éves, fiuk, Vid nyolc.

– Ezen a helyen három méter magas bozót volt, csak a vadcsapásokon lehetett bejutni – mutatnak körbe az udvaron. – Tíz évvel ezelőtt megnéztünk egy csomó bakonyi tanyát. Rák Kálmán bácsi kalauzolt bennünket; ő is itt élt, sajnos már elment. Úgy ismerte a terepet, mint a tenyerét. Aztán rátaláltunk itt a bokrok közti ház romjaira. Matuzsálemkorú diófák magasodtak körülöttük. Különös érzés lett úrrá rajtunk, tudtuk, ide kell költöznünk.


Cikta és cigája

Tibor és Éva már korábban is belekóstolt a tanyasi életbe. Bácsszentgyörgy határában állattartással foglalkoztak, amikor Csátalján laktak.

De mennyire mások az alföldi tanyák! Szétszórtak vagy bokrokat alkotnak. Ami közös bennük: a szélsőséges időjárási viszonyok miatt kiszámíthatatlan a gazdálkodás. Ha sok a csapadék, víz alatt állnak a legelők, aszálykor meg kiszárad a fű. Nem volt kérdés számukra, hogy lépniük kell. Mindenekelőtt az állataikat akarták megfelelő környezetben tudni. Három éven át tervezgettek, eddig tartott a bakonyi élőhelyfejlesztés, ahogyan nevezik. Aztán eljött a nagy nap: 2009. április 15-én költöztek erre a tanyára, ahol valamikor Horváth, illetve Papp nevű birtokos lakott családjával. Mindent egy fuvarral hoztak el, nem akartak kétlaki életet élni.

– Nyergesvontatóval szállítható svéd mobilházunk van – mondja Nagy Tibor, aki eredetileg agrármérnök. Természetvédelmi őrként is dolgozott, most már csak állattartással foglalkozik. – A falakat úgy lehet hajtogatni, mint a doboz oldalait. Elég hamar lakhatóvá tettük. Az állatokat is biztonságba helyeztük, egy kisebb területre villanypásztort húztunk, hogy ne kóboroljanak el.

Most is látunk villanypásztorokat, széles legelőket vesznek körül. Tiborék „bakonyi élőhelyfejlesztése” ugyanis időközben háromszáz hektárra nőtt: a legeltetéshez újabb és újabb földterületeket vásároltak, volt köztük hármas csere is. Kizárólag őshonos állatokat tenyésztenek, hucul lovat, magyar szürke marhát, bivalyt, cikta és cigája juhot, hortobágyi fekete rackát, fogolyszínű magyar tyúkot. Vizsla, bukovinai pásztorkutya vigyázza őket. Az állomány többsége télen-nyáron szabad ég alatt él, mindig a legdúsabb legelőre hajtják őket.

A háziasszony, a tanítói és református hitoktatói végzettségű Vica maguk készítette finomságokkal kínál bennünket. Amúgy nem törekednek önellátásra: ami nincs meg nekik, azt csere útján szerzik be. Juhhúsért mandulát, szederlekvárért frissen sült kenyeret kapnak.

Szellemi munkáért is fizettek már „természetben”, nagyobb mennyiségű magyar tyúkot adtak egy pályázatíró apukának, aki lánya lakodalmában abból főzette a húslevest.


Tájban élő emberek

Szomszédolni indulunk. A völgy hosszan elnyúló rétjén foltokban virít az őszi kikerics, a távoli lankákon lovak finom mozdulatai tűnnek fel. Nagyéktól fél kilométernyire található a hajdani Gombás tanya. Mai tulajdonosa, Dohány Mónika Budapestet hagyta hátra, hogy kislányával, Rózával az általuk kialakított éden lakója lehessen. Nappalijuk kör alakú faház, hálójuk jurta. Mónikának hat felnőtt gyereke van, amikor jönnek, segítenek a ház körül, ő meg biozöldségekkel „fizet”. Ám szorgos kezekből sosem elég.

– Hiányzik a férfierő – vallja be az asszony, aki „előző életében” óvónő és játszóházvezető volt, most pedig pataspecialistaként lovak gyógyítója. – Megkapálom a konyhakertet, felaprítom a fát, sőt jurtát is építek. Más nem csinálja meg helyettem, és nem rángathatok mindig másokat.

Városon sokkal könnyebb egy egyedülálló nőnek, hiszen minden gépesített: lift visz a lakásajtóig, mosógép tisztítja a szennyest, mikró melegíti meg az ételt. Itt takarékoskodni kell a napelem termelte árammal, kilométerekre van a legközelebbi falu, télire el kell tenni a zöldséget, gyümölcsöt.

Mégis, soha, egyetlen pillanatra sem bánta meg, hogy tanyára költözött. Döntését az befolyásolta, hogy kellemes környezetben élhessenek, és a közelben legyen iskola, hogy a lánya tartozhasson egy közösséghez. Mindegyik megvalósult. Mónika igazi „tájban élő ember”, aki nagy értéknek tartja az emberi kapcsolatokat is. Szerinte tanyán sokkal különlegesebb a szomszédi viszony, mint városon. Megbecsülik egymást, értékelik a másik munkáját, tiszteletben tartják az elvárttól elérő gondolkodást. Szerencsére sokan egy korosztályból valók, és ez segíti a zökkenőmentes kapcsolatok kialakulását.

Izgalmas téma a szociológusoknak: újfajta tanyaközösség formálódik.

Romos tanyák mellett haladunk el. Nagyék gazdaságán áthaladva jutunk a következő szomszédhoz. Birtoka észrevétlenül rejtőzködik az erdőben. Itt megfér egymás mellett kutya, macska, tyúk. Igaz, mindegyikből csak egy van. A tyúk örök túlélő, legalábbis eddig sikerült elkerülnie a kondért. A tanya közepén jurta, arrébb ősi jelképekkel faragott oszlopok.

És egy földház, kemence épül benne, de műhelynek is tökéletes lesz. Tihanyi István a kenyérsütés mestere, ellátja a környékbelieket.

Vica szerint ő a tanyasiak pékje.

– Négy éve vertem itt gyökeret – meséli a halk szavú férfi, aki korábban a Balaton-felvidéken élt. – Egy túrázáson szerettem bele a tájba. Sokat jelent a környékbeliek barátsága, táplálja a lelkemet. Legközelebbi szomszédomat, Szabó Robit nemrég vesztettük el, jövőre lett volna negyvenéves. Waldorf-tanár volt, sok tudást vitt magával. Halála alkalmat adott arra, hogy átgondoljam az életem. Szeretnék minél többet átadni az ismeretanyagból, amivel rendelkezem.

Tihanyi István sokoldalú, tehetséges, értékteremtő, alkotó ember. A kemenceépítésen és a kenyérsütésen túl gyerekekkel foglalkozik: beavatja őket a fafaragás rejtelmeibe, különféle használati eszközöket készítenek, együtt rajzolnak, báboznak. Mindezt természetes környezetben, leginkább a tanyán, mert iskolai keretek közt elveszne a lényeg.


Értékes égbolt

Elhagyjuk a völgyet. Csalánosban, 460 méter magasan járunk, a Somló-hegynél is magasabban. Hajdanán Tóth Gyula és felesége két tanyát tartott fenn, háromszáz holdon gazdálkodott; és a faluban is voltak házaik. Az egyik porta már lakhatatlan, leomlottak az épület falai, a másik viszonylag épségben maradt.

Ezt vásárolta meg 1971-ben Felhősi István festőművész az utódoktól, majd lányának adta, aki lovakat tartott a birtokon. Eszter is festőművész, a bécsi egyetemen tanult.

– Errefelé lovagoltam és szerelem volt első látásra... – idézi fel kapcsolatuk hajnalát Kovács István, aki dolgozott távközlésben, volt hivatásos katona, megtanulta az asztalos mesterséget, és aranykalászos gazda. Joggal nevezhetjük polihisztornak. – Ekkor már a közeli Úrkúton laktam, felmenőim paraszti gazdálkodást folytattak. Eszterrel 2004-ben költöztünk ide, tudatosan terveztük meg az életünket. Kezdetben lovakkal, aztán mangalicával, végül bivallyal és tehénnel foglalkoztunk.

Mára mindegyikből csak kevés maradt.

Húsz hektáron gazdálkodunk, mindenünk megvan, amire szükségünk lehet.

Három gyereket nevelnek. Alma tizenkét éves, Álmos hat, Alea kettő és fél. Szüleikkel napi egy órát bújják a tankönyveket, egyébként a kislődi iskola magántanulói – hetente egyszer iskolapadban töltik a napot, a legkisebb meg óvodában. A család szereti a tanyasi életformát. Nem nagyon járnak máshová. Nagy ritkán eljutnak könyvbemutatóra, kiállításra, a gyerekekkel bábszínházba. Eszter művészeti iskolában tanít, jövet-menet a vásárlást is intézi. Sok mindent megtanultak az évek során. Legnehezebbnek a sajtkészítés bizonyult, de már jó úton haladnak. „Terveim hegyekké nőttek” – mondja mosolyogva a jövőről a házigazda.

Miközben a birtok alsó részén sétálunk, a sorsára hagyott, düledező öreg tanyaépületet körbeölelő bozótosból váratlanul bivalyok bukkannak elő. Annyira nem kezesek, sőt attól tartunk, hogy támadásba lendülnek. De megússzuk. A Felhősi-Kovács tanyán azonban nem mindig kaland az élet, reggeltől estig akad munka. Délben tartanak sziesztát. A család kiül a diófa árnyékába olvasni, beszélgetni. Nyári éjszakán pedig elterülnek a réten és nézik a csillagokat. Tanyán az egész égboltot be lehet látni. Már a régiek is ezt tartották a legnagyobb értéknek. Mert nem elég a természet ismerete és szeretete, kell hozzá a szabadságérzet is.


BORZÁK TIBOR
RIPORTJA

KÁLLAI MÁRTON
FELVÉTELEI