Úgyse fogják tudni, ki voltam

IRODALMUNK igen termékeny alkotója volt. Írt verset, regényt, elbeszélést, színdarabot, hangjátékot, ifjúsági regényt, gyerekkönyvet. Költőként indult, első verseskötete 1947-ben jelent meg, utolsó regénye 2002-ben. Szabó Magda, a Freskó, Az őz, a Régimódi történet, a Für Elise, Az ajtó, az Abigél, a Tündér Lala vagy a Bárány Boldizsár szerzője idén lenne százéves.

Ország-világBalázs Éva2017. 10. 07. szombat2017. 10. 07.
Úgyse fogják tudni, ki voltam

Finom, elegáns, szép, ízig-vérig nő volt, hangja dallamos, úgy beszélt, mintha olvasná, amit mond, gördülékenyen, választékosan. Úgy is írt, jól bánt a nyelvvel, de nem finomkodva, bonyolult dolgokról érthetően, színekben, szagokban, képekben, hangulatokban fogalmazott, és mert szórakoztató lenni. Írótársa, Jókai Anna szerint „Szabó Magda, amikor ír, azt teszi az emberi világgal, amit csak akar”. Görgey Gábor két dologban fedezte föl művészetének titkát: „Ő a bonyolult egyszerűség és a véglegesre formált… személyes hang… számára az elit irodalom és a populáris irodalom nem ellentmondás”. Esterházy Péter irodalmunk utolsó nagyasszonyát látta benne, amilyen több nincs, de a szabadság bajnokát is.

1917. október 5-én született Debrecenben, a kálvinista Rómában. „Két tündér gyermeke voltam olyan gyerekkorral, melyet úgy szoktam meghatározni, ha szóba kerül: abban a régi otthonban mindig azt éreztem, nem egy nap süt az égen, hanem kettő, és nemcsak nappal süt, de éjjel is” – emlékszik vissza. Apja, Szabó Elek kényszerűségből lett jogász, aki inkább verselt, és az antik irodalomban, mitológiában érezte otthonosan magát. Anyja, Jablonczay Lenke tanítónő szintén írt, Szabó Magda tőle eredeztette tehetségét.

Volt honnan örökölnie, mert mindkét családban írtak, verseltek nemzedékeken át, és mire a nagyon várt kislány megszületett, a kedvtelésből űzött irodalmi játékokból, titkos próbálkozásokból elrendeltetett, hogy ő egyesítse a felgyülemlett tehetséget. „Író lesz, akármi pályára készülne is” – írta később a Für Elisében.

„Játék, varázslat és valóság” összefolyt, valóságos mennyország volt ez a gyerekkor, ahol minden élt: a papa színes üveggolyója, de még a papír is, mert ha a tenyerére fektette az ember, érezte, ahogy reszket és lélegzik.

A szülők a legszebb gyerekkort akarták biztosítani lányuknak, hiszen mindketten súlyos terheket cipeltek magukkal. A színház- és irodalomrajongó Szabó Elek szigorú esperes apja már fia születésekor eldöntötte, hogy jogászt nevel belőle. Jablonczay Lenkéről a Régimódi történetből tudhatjuk, hogy „eleven szülők árvájaként” a kegyetlenségig kemény nagyanyja felügyelete alá került, és mellette nem élhette ki művészi ambícióit, Rickl Mária nevelő célzattal gyakran megalázta, maradandó sérelmeket okozva elrémítette.

„Életem első évei úgy rögzültek bennem, nincs az a mesebeli királylány, akinek olyan jó dolga volna, mint nekem, örök meseszóval különös magánvilágunk kulisszái mögött. Hogy a gyerekkorom rendkívüli, hogy boldogabb vagyok másoknál, többet kapok – nemcsak kulturális, de emberi – s ha ismertem volna ezt a szót –, művészi tekintetben, már akkor, egészen kisgyerekként is világos volt előttem” – írta később Szabó Magda első önéletrajzi regényében, az Ókútban. Végül ő lett az, aki megvalósíthatta önmagát. A végtelen szeretetért, humanizmusért és mindazért, amit szellemi örökségül kapott, anyjának a Régimódi történetben, neveltetésének a Für Elisében állított emléket.

Debrecen az otthont jelentette számára 2007-ben bekövetkezett haláláig. Ismert minden házat, tudta, hol éltek a rokonai, felmenői. A Nagytemplom két tornyára úgy nézett föl, mint apjára és anyjára, és köszöntötte őket, valahányszor hazatért. Itt végezte el a középiskolát, az egyetemet, itt kapta meg 1940-ben magyar–latin szakos diplomáját, itt doktorált. Aztán 1945-ben, egy véletlen találkozásnak köszönhetően minisztériumi állás pottyant az ölébe, és ő a fővárosba költözött, de sosem szakadt el szülővárosától.

Kevesen tudják, hogy sikeres, a legolvasottabb, a legtöbb nyelven megjelent regényírónk eredetileg költőnek indult, és nem is akármilyennek. Pilinszky Jánossal, Nemes Nagy Ágnessel, Rába Györggyel, Lakatos Istvánnal egy nemzedékhez tartozott. 1949-ben odaítélték neki a Baumgarten-díjat, de nyomban vissza is vonták tőle: a maga csöndes módján sem felelt meg az elvárásoknak, állásából elbocsátották. „Lennél kicsit jelentéktelenebb, édesem” – mondta neki Lakatos költőtárs. Ő tíz évre elhallgatott, csak magának írt, és prózát.

Amikor megismerkedett Szobotka Tibor íróval, megtörtént vele a csoda, amelyre kislánykora óta vágyott: elérte az „irgalmatlan”, a „mitológiai” szerelem.

„Én sose hittem, hogy van ilyen, kinevettem, aki azt írta vagy állította, jöhet az életben olyan pillanat, amikor egy másodperc töredékére megáll forgásában a világ, s hirtelen megváltozik minden. […] Csak álltam, néztem rá; és minden sejtem azt mondta, én erre az emberre vártam egész életemen át [...] ez a valaki az én világra jöttem indokolása.” 1947-től harmincöt évet töltöttek együtt házasságban-szövetségben a pasaréti Júlia utcában.

A hallgatás évei után, 1957-ben megjelent Szabó Magda Freskó című regénye, amellyel szabályosan berobbant az irodalmi köztudatba. A történet 13 órájába belesűrítette egy család négy generációjának, nyolcvan év történelmének bűneit, fájdalmát, elhallgatásait, hazugságait, kitűnt lélektani érzékenységével, tisztánlátásával, kitűnő emlékezetével. Az őz, a Katalin utca, az elsüllyedt gyerekkor története, az Ókút, majd a Régimódi történet már egy meredeken fölfelé ívelő pálya fontos mérföldkövei. Népszerűségét tovább növelték ifjúsági regényei, az Abigél megjelenése óta sem kerül le a sikerlistákról. Legnagyobb hatású regénye Az ajtó: a mogorva, öntörvényű házvezetőnő, Emerenc alakja meghódította a világot, szerzőjének megszerezve a legjobb női írókat kitüntető francia Femina irodalmi díjat.

Szeretett és tudott szerepelni, ha nem lett volna muszáj írónak lennie, színész lehetett volna. Elegánsan öltözködött, kacér maradt még idősen is, nem álltak tőle távol a teátrális megoldások. „Szabó Magda nem volt senkié, jelmezek, maszkok sokasága volt, egyszemélyes kiállítás, aki rajongott a meghökkentő és látványos pillanatokért” – írta róla Háy János, Esterházy Péter mellett a másik, fiatalabbik fogadott író fia. Hiába mutatott többet magából, mégis titokzatosság lengte körül.

A Mézescsók Cerberusnak című múltidéző, a saját halottainak birodalmába alászálló kötetében ő maga mondja ki: „[...] ami velem és köröttem valaha megesett, és amit én annak a nyersanyagából alkottam, aligha különíthető el. Ha meghalok, magammal viszem minden titkomat, s nem lesz irodalomtörténész, aki meg tudja fejteni, mikor ki voltam, melyik figurám, vagy mi volt valóban igaz ebben vagy abban az ábrázolásban. A tükör, amelyet a világ felé fordítottam, halálommal széttörik, cserepei nyilván összeilleszthetők és beszoríthatók lesznek valami keretbe, és mégsem azt mutatják majd, ami voltam vagy amit teremtettem.”

Ezek is érdekelhetnek