Hét jó esztendő kell még

Meghajolni, élvezni a tapsot. Ez lehet minden artista álma. Ákos is mi másért végezne erőgyakorlatokat napi hat-nyolc órán át?

Mi másért nyújtaná izmait, feszítené ízületeit, egyensúlyozna kötélen, kapaszkodna rúdba, hajolna karikába? De ha véget ér a műsorszám, visszatér a fény mögötti világba. Kezéről letörli a magnéziumport, forró zuhanyt vesz, s miután testén összeszámolta a zúzódásokat, balzsamot ken foltjaira, majd arra gondol, hogy holnap minden újra indul. Innentől kezdve csak az számít, hogy a másnap is tökéletes legyen. Pillanatra, ütemre kiszámítva.

Biritz Ákos olyan könnyedén mesél erről a világról, mintha nem volna mögötte egy élet munkája. És fura, hogy egy egész életről mesél, hiszen a Fővárosi Nagycirkusz artistája mindössze huszonhárom éves, de vannak szakmák és hivatások, különösen művészi ágak, ahol egy fiatalember annyi mindent megtesz és elvégez ahhoz, hogy kiállhasson a közönség elé, hogy ha összeadnák a gyakorlással és fellépéssel töltött perceket, még az is lehet, elcsodálkoznánk azon, mennyi minden belefér huszonhárom évbe. Ákos esetében a helyzet ráadásul bonyolultabb. Merthogy nem nevezi magát artistának.

Ha más mondja rá, annak persze örül. Ahogyan a nézőtéri tapsnak, még akkor is, ha az a legtöbbször olyan, mintha a produkció része lenne, kötelező elem, ami akkor hangzik fel a közönség soraiból, amikor a fanfárok elhallgatnak, és a művész meghajol. De Ákos azt is tudja, hogy gyenge produkción a taps nem segít.

„Sokan bele sem gondolnak abba, hogy nekünk akkor is gyakorolnunk kell, ha nincsen fellépésünk – magyarázza. – Ha egy hónapig nincs munka, akkor egy hónapon át készülünk arra, hogy egyszer majd lesz. A produkció az elvégzett munka elenyésző százalékát teszi ki, kilencven százalékban a felkészülésen, a felkészültségi állapoton múlik.”

De aki igazán artistának készül, az képtelen leállni. Ákos gyerekként hozzászokott a rendszeres edzésmunkához, így ha nyaralni megy, két nap után önkéntelenül is gyakorlatokat végez. Hiába fáj, hiába húzódik ízület és izom, pihenni ráér majd hét év múlva. Harmincévesen.

És milyen érdekes: az szinte már itt van. De a cirkuszművészetben ritkán látni idős artistákat a színpadon.

Olyanokat legalábbis, akik ugyanúgy szaltóznak, repülnek és rúdra másznak, mint huszonévesen. Ez a világ a fiataloké, tíz-tizenöt jó év van arra, hogy ne csak művészit, de maradandót alkosson az ember. Lehetőleg olyat, amitől még ötvenévesen is meg tudja fogni a teáscsészét, és ami jó alapot teremthet arra, hogy fiatal felnőttként új életet kezdhessen. Az emberi test ugyanis, különösen olyan igénybevétel után, mint amennyi munkát az artisták – kölyökkoruktól kezdve – húsz-huszonöt év alatt elvégeznek, elfárad. Akkor is, ha ezt nem egyszerű belátni. Lehet úgy tenni, mintha ez nem volna probléma, de az keserűséggel jár. Ákos szerencséje az, hogy ezt az élményt már kölyökként átélte. Szertornásznak készült, de kiderült, hogy heti két edzéssel nem lesz belőle bajnok. A tornát viszont annyira megszerette, hogy édesanyjával olyan elfoglaltságot keresett, ahol folytathatja megkezdett gyűrűtanulmányait. Így került az artistaképzőbe, és vált az élete folyamatos készüléssé. Megtanult mindent, ami egy kölyöknek megtanítható, erőelemeket és pontosságot; elsajátított minden képességet, figyelmet és ruganyosságot. Még egy erőelemet is kitalált 2011-ben, amolyan egykezes mérleget. Más is próbálkozik vele, de ehhez olyan izomcsoportra van szükség, amilyen másnak talán nincs is, és olyan technikai tudásra, amely azért elsajátítható. Ákos még nem látott olyan artistát, aki képes volna erre. A neve lehetne Biritz-elem, de nem védette le. Pedig megtehetné. Azt mondja, neki az is elegendő, ha mindenki tudja, ez az ő eleme. Be is mutatja a Rómeó és Júlia című darabban is (Uray Péter rendezése), amelyben Mercutio szerepét alakítja.

Merthogy a cirkuszművészet ma már más, mint amilyen egykor volt. A cirkusz is színház, ahol az artisták saját eszköztárukkal lépnek porondra. Az artista is táncol, akár egy balettművész, testével mesél történetet, mint szavakkal a színész. És ami a legfontosabb: az artista már évtizedek óta nem az a csíkos, ujjatlan trikóba bújt erőember.

Az artista az a művész, aki akkor dolgozik, amikor más pihen. Akkor végez kemény munkát, amikor más szórakozik. Aki artistának áll, annak legfeljebb a hétfő délelőtt a vasárnap, és a karácsony éppen olyan munkanap, mint a húsvét: fellépés van.

„Én már nem nagyon ünnepelek, szinte semmit – idézi fel Ákos az elmúlt évek ünnepnapjait. – Nekem az az ünnep, ha összeül a család ebédre vagy vacsorára. Jót eszünk, beszélgetünk, aztán mindenki megy a dolgára.”

Ilyen életritmus mellett nem egyszerű családi életet élni. Olyan párt kell ugyanis találni, aki képes elviselni ezt a ritmust. Mert előadástól előadásig tartanak a munkanapok, és az is megesik, ahogyan Ákossal is megtörtént, hogy este, vacsora közben felhívták egy amerikai cirkusztól, hogy hallottak, sőt tudnak róla, és szükség volna rá odakint, de indulni kellene, azonnal. A jegyet küldik, ő csak pakoljon össze. Ákos hajnalban már a gépen ült.

S hogy mennyire tudatos élet is az övé, annak bizonyítéka az álom, amelyre olyan sokat gondol, és amiről nem sokat beszél. Talán azért, mert tabu, talán azért, mert nem akarja elkiabálni. De annak azért mégiscsak van üzenete, hogy tizennyolc évesen, amikor az artisták okostelefont vesznek első fizetésükből, ő tanyát a Jászságban, másfél kilométerre az apja földjétől. Az a terve, hogy harmincéves korára összevásárol egy majorságra való területet, és főként gyümölcsökkel foglalkozik. Az állattartás sem áll tőle távol, apja birtokán sokat dolgozik velük, de az állatoknál mindig aznap van. A gyümölcsfák meg időt adnak a produkciókra, arra, hogy artista is lehessen.

A cirkuszba ma is vidékről jár be, a Pusztamonostor és Szentlőrinckáta közötti birodalmából ingázik mindennap. Szabadidejében pedig elvan a jó levegőn, a gazdaságban, és nem mellesleg növénytermesztési szakirodalmat olvas, hogy készen álljon a váltásra, ha csuklója nem bírná már megtartani rúdon, gurtnin, gyűrűn, vagy nem találná a helyét a porondon.

De bírja még a kétlaki életet: művészet a porondon, művészet a gyümölcsösben. Mert, ahogyan Ákos mondja, minden művészet, ha szívvel-lélekkel csinálod. A legnagyobb gondnak csak azt tartja, hogy „az emberek kiestek a ritmusból”. Vagyis a legtöbben lemondanak arról, hogy tegyenek önmagukért, és mintha arra várnának, más majd tesz értük. Vidéken a legtöbb ember a piacra jár zöldségért, miközben megtermelhetne mindent saját kertjében.

De a világ változik, belátja, s talán ezért van annyira tisztában saját vágyaival és lehetőségeivel. Ezért is készül ma a holnapra.

„Csak teszem a dolgomat, és úgy tekintek a cirkuszi világra, hogy most itt kell helytállnom. Azt mondják, artista vagyok, erről van papírom is. De nekem ez olyan, mintha ez lenne az előszakmám. Tudom, miben vagyok jó, ismerem a korlátaimat, igaz, azokra nem sokat gondolok. Nekem most kell megalapoznom a jövőmet, és erre van még hét jó évem. A mai taps a holnap lehetősége.”