Romváros után sorsfotó

Sipos László az utolsók egyike volt, aki
szakértőként végigfényképezhette a világörökség
részét képező felbecsülhetetlen romvárost.

Így született az In memoriam Palmyra
című albuma. Nagyon megrázta a hír, hogy
megölték az öreg barátot, aki – megörülvén
annak, hogy meglátogatta a párizsi székhelyű
ICOMOS tagja – személyesen kalauzolta
el a romváros feltárásaira, a nekropolisz aknasírjaiba,
a romváros legrejtettebb zugait is
megmutatva a messziről jött idegennek.

Az ICOMOS az UNESCO Párizsban székelő
műemlékvédelmi szakmai szervezete, amely
többek között a világ kulturális örökségi
helyszíneinek megőrzésére és védelmére jött
létre. Tagjai nemzetközileg elismert műemlékvédelmi
szakemberek – építészek, restaurátorok,
régészek, archeológusok. Jogász nagyon
kevés akad, valószínűleg egy sem. De
Sipos Lászlót sem elismert jogászként, az
MTA köztestületi tagjaként vagy egyetemi
docensként került be a magyar nemzeti bizottságba,
hanem az elmúlt két évtized során
kifejtett műemlékvédő tevékenységéért, amiért
a Forster Gyula-emlékérmet is kiérdemelte.

A témában eddig féltucatnyi könyve jelent
meg, s mindegyiket saját fotóival illusztrálta.

Sipos László ugyanis nem csupán ismert
műemlékvédő, publicista, hanem kiváló
fotós is. A világ szinte összes jelentős történelmi
helyszínén megfordult már, Jementől
Kambodzsáig, Perutól Tibetig majd’ minden
olyan fontos műemlékegyüttest felkeresett és
lefotózott, amely figyelmet érdemel.

Különös kettősség. Munkaidőben a közérdek
védelmezője, a jogtudományok művelője,
szabadidőben pedig a műemlékek oltalmazója,
a műemlékvédelem népszerűsítője.

Ám az ő esetében tökéletes összhangban
működik a kettő.

– Az első természetesen a munka – szögezi
le. – De a hétvégék, az ünnepnapok, és persze
a negyvennapos szabadság megengedi, hogy a
szenvedélyemnek is hódolhassak. Olyankor
nincs munka, de még telefonelérhetőség se.
Csak a tájak, a régi épületek, s újabban, egyre
gyakrabban az emberek, az emberi sorsok.
Mindig is érdekelt a távoli világok embereinek
az élete, de sokáig maradtam az évszázados,
évezredes épületeknél. Mára azonban egyre
fontosabbá váltak az általam sorsfotóknak
nevezett fotográfiák. A legutóbbi albumaim
már a történelmi helyszínek környezetében
élők mindennapjait igyekeznek bemutatni,
portréim pedig az arcokon tükröződő sorsok
örökérvényűségét. Megtehetem, mert nem távolságtartó
turistaként érkezem hozzájuk,
hanem nyitott szívű vándorként.

Mint mondja, valószínűleg pedagógus
szüleinek is köszönhetően egészen jó kommunikációs
képességgel áldotta meg a teremtő,
így aztán nem nehéz kapcsolatot kialakítania
egy jemeni pásztorral, egy tudós
archeológussal vagy mondjuk egy khmer
gyermekkel. Tapasztalatai szerint a világon
mindenütt a gyerekekkel lehet a leghamarabb
szót érteni. Egy csomó helyre az ő kalauzolásukkal
juthatott el, s ha szerencséje
van a fotósnak, akkor a gyerekek a saját
szüleikhez is elviszik, akik aztán majd kézről
kézre adják az egzotikus idegent. Néha például
még egy szultánhoz is el lehet jutni.

– Pár éve Indonéziában, Sumbawa szigetén
meghívtak földrajzot tanítani az egyik
iskolába. Az eseményről hírt adott a helyi
újság is, s ennek nyomán a sziget szultánja
is meghívót küldött. Itt vannak a fotók is az
eseményről – nyitja ki a laptopját, s közben
azt is megtudom, hogy gyermekkora óta
naplót vezet a fontosabb úti eseményekről.

Így aztán, ha azt akarja megtudni, hogy
mikor és mit csinált mondjuk Bhutánban
vagy Új-Zélandon, akkor csak beüti a számítógépbe,
s kijön a kívánt válasz. Fény derül
arra, hogy angol házi feladatban segít egy
tunéziai diáknak, máskor egy arábiai város
sikátorában élénken trécselő asszonyokat
vagy épp egy kígyóval játszó kisfiút fényképez
Délkelet-Ázsiában.

Mindig is érdekelték a művészetek. Általános
iskolásként remek pedagógusokkal
hozta össze a sors, a különféle hazai és nemzetközi
rajzpályázatokon pedig annyi könyvutalványt
nyert, hogy már abból megalapozhatta
könyvtárának művészetekkel foglalkozó
részlegét. Ami azóta is folyamatosan
gyarapodik, s ennek nagy hasznát veszik
művészbarátai is, akik gyakran kérik fel egyegy
érdekes művészeti kérdés eldöntésére.

Érdekes módon nem készült se jogásznak,
se műemlékvédőnek. Sokáig építészmérnök
szeretett volna lenni, de aztán rájött, hogy
Corbusier-léptékű épületek nemigen kerülnek
majd ki a kezéből, garázsokat pedig nem
akar tervezni. A jog világa viszont egyre érdekesebbnek
tűnt, jogi egyetemre ment hát.

Summa cum laude végzett, s ma már ő szakvizsgáztatja
a leendő bírókat, ügyészeket és
ügyvédeket.

Az elmúlt harminc év alatt több mint száz
országban járt, de sohasem pihenéssel töltötte
az időt. Az nála szinte elképzelhetetlen,
hogy kifekszik a tengerpartra és sütteti a
hasát a nappal – őt a kulturális örökség érdekli.

Ám így is élvezi minden pillanatát a
szabadságnak, ráadásul eddig elkerülték az
egzotikus utakon gyakran előforduló kellemetlenségek
is.

– Kivéve az egyik spanyol, majd később
egy montenegró–koszovói utamat – meséli
nevetve. – Spanyolországban a legnagyobb
hőségben összeszedtem egy olyan csúnya
torokgyulladást, hogy hazatérve az orvosok
kis híján elájultak. Pedig mindent elkövettem
odakint. Izzasztókúrának vetettem alá
magam, vízforralóval forraltam és ittam a
legjobb spanyol borokat, de nem sokat használt.
A koszovói történet pedig pár hetes: a
hirtelen leszakadó hó ejtett foglyul bennünket
egy 1700 méter magas hágón, s nem
kaptunk segítséget sehonnan. Végül a KFOR,
a NATO ottani békefenntartói szabadítottak
ki bennünket, és az utolsó percben a repülőt
is sikerült elérnünk. Így nem maradtak el az
egyetemi előadásaim, s megnyílhatott a 41.
fotókiállításom is.

Természetesen a Balkánon is a veszélyeztetett
műemlékek nyomában járt, s legközelebbi
útján is azokat tanulmányozza majd
Közép-Amerikában. Hogy aztán hazajőve
már az első szabad hétvégén megint útra
keljen. Mint a legtöbbször, alighanem most is
Erdély, a Felvidék vagy Lengyelország lesz
majd a cél. De ha csak pár óra a szabadság,
akkor feltétlenül a Felső-Tisza vidéke. Ott is
a tündéri templomok, amelyek titokzatos
falképeit jórészt az ő fotói nyomán ismerhette
meg a szélesebb olvasóközönség.