Áradj, Péter!

– Örülök, hogy újra találkozunk, és személyesen megköszönhetem neked az első önálló estem címét: Négybetűs szavak.

– Nekem?!

– Nem tudtad, hogy te vagy az a kedves újságíró hölgy, akit emlegetni szoktam?! Négy évvel ezelőtt a nagyinterjú után csak annyit jegyeztél meg: Péter, észrevetted, hogy mindent, amit szeretsz, négybetűs szavakkal ki lehet fejezni, például foci, DVTK, cici – bár én nem így szoktam fogalmazni –, töri, tank. Annyit mondtam, hogy még a hősök is érdekelnek, csak az öt betű. Mire te: nem, hiszen angolul hero.

– Ha címnek is ezt adtad, akkor nagyon lényeglátó voltam. Változott az érdeklődési köröd azóta? Például enyhült a tankmániád?

– Dehogy! Bejártam Európa szinte összes tankmúzeumát, és egy interneten futó játékban éjjel-nappal csatázunk. Ez egy tébolyító őrület, nem lehet kinőni. Ezt üzenem a szomszéd Robikának is, aki az óvodában tankot rajzolt, pedig állatokat kellett volna. Kérdezték tőle, miért. Azért, mert apa azt mondta, hogy a Tigris tank a csataterek fenevadja.

– Aki követi a fellépéseidet, jól tudja rólad, hogy fanatikus rajongója vagy a Csillagok háborúja-filmeknek. Eljött a te időd, szinte évente érkezik a mozikba új rész!

– Aki Star Wars-függő, az türelmetlenül várja és hősiesen nézi ezeket. De bizony a 7. rész mélypont, nehéz volt megőriznem a megszállottságomat, oly primitív és fantáziátlan. Én, aki 72-szer néztem meg moziban a Jedi visszatért, és még számtalanszor otthon VHS-kazettán, majd DVD-n, a 7. részre csak kétszer váltottam jegyet.

– Ugye, most csak ugratsz a 72-vel?!

– Fenét! Ellenőrizheted, eltettem mind a 72 mozijegyet. A Csillagok háborújáról 46 jegyet őrzök, A birodalom visszavágot kevésbé szeretem, ezért azt csak harmincvalahányszor láttam moziban. Ez beteges, tudom, méghozzá gyógyíthatatlan. Lássuk a 8. részt!

– Olyan beteges, mint a focirajongásod?

– Pontosítsunk: krónikus Diósgyőr-szurkoló vagyok. Élnek Budapesten haverjaim, akik egy zöld-fehér csapatnak szurkolnak, és azt vallják, hogy nekik halálosan mindegy, milyen a meccs, csak nyerjenek. Én viszont szeretném élvezni a labdarúgást, izgalmas jelenetekre és csapatjátékra vágyom a pályán. Az izzadságszagú kínszenvedés láttán ment el a közönség a stadionokból.

– Stadionokból mostanság nincs hiány...

– Én nem tudom, Gyurcsánynak mi volt a hobbija, ez nem derült ki róla – de biztosan nem fájt nekünk úgy, mint a Főnök futballimádata. Lehet, hogy Gyurcsány az autópályáért rajongott?! Csak mert Európa legdrágább sztrádáit és stadionjait építjük… Képzeld, ha a Főnök Star Wars-megszállott lenne, mint én! Felcsút felett két Halálcsillag lebegne, Rachel 1 és Rachel 2, továbbá a kisvasút megállna a Halálcsillagon. Nem tudok örülni a stadionépítéseknek, ezek méregdrága látványintézkedések; az MTK-stadionban minden szurkolónak külön szektor jut, olyan kevesen járnak ki a meccsekre. E helyett, mondjuk, edzőket kéne taníttatni külföldön. A Borsodi homályos című önálló estemben egyébként külön blokkot szentelek a stadionépítéseknek, ezenkívül barátaimról, alkeszokról, miskolci arcokról mesélek. Ez egy kemény szocioanyag – előre szólok: még több csúnya beszéddel –, az én sajátos olvasatomban. Ha valósághűen mesélnék, ahogy az Borsodban megtörtént, inkább sírnánk rajta, mint nevetnénk.

– A dumaszínházas kollégáid sorra adják ki a könyveiket. Te miért nem?

– Egész egyszerűen azért, mert diszgráfiás és diszlexiás (írás- és olvasászavaros – a szerk.) vagyok. Míg beszélni könnyedén tudok bárhol, ömlik belőlem a szöveg, az írás nehezemre esik. Nekem minden a fejemben van, legfeljebb emlékeztető szavakat írok. Azért forgatok a fejemben egy ötletet: mégiscsak kötetbe kellene gyűjteni a lelátói történeteket, nem veszhetnek a feledés homályába ezek a sztorik az őrület határáról.

– Például?

– Újságcikk: Debrecenben 22 Diósgyőr-szurkolót állított elő a rendőrség, egyikük hátizsákjában egy lopott dobermannt találtak. Ez már rejtői szintű! Hogy tudtak ellopni és egy fémvázas hátizsákba tuszkolni egy dobermannt?! És miért?! Másik történet: éjjel a rendőrök előállítottak 18 randalírozó DVSC-drukkert; közülük három előrefurakodott, hogy velük kezdjék az igazoltatást, mert reggel szolgálatba kell állniuk – a rendőrségen. Vagyis a borsodi rendőrök egy része szabadidejében huligánkodik és a kollégáival verekedik. Ezek igazi örömgyerekek, én ezt bírom. Ez maga a borsodi homály!

– Hatalmas lokálpatrióta lévén az estjeidet is így kezded: Aranyosi Péter vagyok, Budapesten élő vidéki.

– Így is élem meg. A foci egyfajta kapocs lett a régi provinciális létemhez. Köztudottan Budapest az ókori Rómának felel meg, Miskolc pedig egy olyan provincia, ahol sok szegény él. Ez az attitűd egy érdekes világszemléletet, fanyar humort hoz ki belőlem. Most szervezünk egy miskolci talkshowsorozatot, ahol helyiekkel beszélgetek majd.

– Biztosan hagyod őket szóhoz jutni?!

– Jogos az aggodalom! Majd visszafogom magam, nem akarok a „Fábry-szindrómába” esni. Emlékszem, a Fábry-show indulásakor sokan azt hitték, hogy ez majd a Vitray-beszélgetések szabadszájú változata lesz. Hát nem az lett! Fábry egy humorista, sőt szerintem Magyarország első számú humoristája, akinek a vendégek csupán asszisztálnak a történeteikkel: lássuk, a zseninek mi jut erről eszébe!

– Friderikuszról is azt mondtad egy interjúban, hogy zseni.

– Mert az is, csak máshogy! Saját bőrömön is tapasztaltam: egyszer az öltözőben dumáltunk, és úgy tudott kérdezni, hogy a negyedik válasz közben már sírtam. Egyszerűen beléd lát. Pusztító hatású! Zseniális riporternek tartom, aki sajnos felvett egy álarcot, és eladta magát showmannek. Nekem ez nem menne, én mindig magamat adom. Mellesleg Friderikusz is éppen ezt tanácsolta nekem: „Áradj, Péter!” Számomra csak ez a járható út. A lelkemet így terhelem meg a legkevésbé.

– Ezt hogy értsük?

– Major Tamás mondta: nincs annál személyiségrombolóbb a világon, mint hogy az ember a színpadon áll és tapsolnak neki. Ettől nagynak, istennek képzeljük magunkat. Mi, humoristák még inkább veszélyeztetettek vagyunk: Major Shakespeare több száz éves mesterműveit tolmácsolta a legnagyobb íróink, költőink fordításában, míg mi a saját humoros sztorijainkat – és ezt is ugyanúgy vissza-visszatapsolja a közönség. Sokan hiszik magukról, hogy ettől ők királyok.

– Te még a földön jársz?

– Igen. Azért vállalok el előreláthatóan kudarcra ítélt fellépéseket is, hogy ne essek ebbe a hibába. Négy győri telt ház után egy reménytelen vállalati buli garantáltan vis?- szarángat a földre.

– Mikor borítékolható előre a kudarc?

– Például, ha egy óriási teremben 14 reflektor pásztáz a színpadon, a férfiak talpig frakkban sorjáznak a műselyem menyasszonyi ruhába öltöztetett székeken. Én egy intim humorműfajt űzök, ez 19 méter távolságban nem működik jól. Ahogy legyőzhetetlen még az oxigénhiányos, brutálmeleg környezet, munkaidő után, mikrofon nélkül. Feladni? Soha! Arccal a gázsi felé – ahogy drága Fábry Sándorunk mondja. És én szó szerint próbálok egy érdeklődő „arcot fogni” a kudarchelyzetben is, és ilyenkor neki mesélek.

– A Négybetűs szavakban külön fejezetet kapott a kert. Meglepett, hogy lelkes kertész vagy.

– Furcsa történet ez. A nagyapám magasan képzett kertész volt, életre-halálra, Horthy Miklós keresztapjának számadó kertészeként dolgozott. Gyerekkoromban a nyári szünetekben utáltam a sajóbábonyi kertjében vég nélkül hajlongani a földieperért meg a tüskés bokrokról málnát szedni. Most pedig egy lelkes, önkéntes hobbiparaszt vagyok. Jó pár éve a délegyházi tóparton vettünk egy kis birtokot Hadházi Laci kollégám biztatására: azt mondta, minden perc, amit a kertben csöndes matatással töltök, a színpadon a sokszorosát adja vissza. Igaza lett. Heti két-három délelőtt kiszaladok a fővárosból az agglomerációba, mezgerélni a kertben. Van öt gyümölcsfám… inkább úgy mondom, pálinkafám, de még nem tudok páleszt főzni, mert azt a kevés termést is elviszi a monília – nem baj, akkor is pihentet. Tudod, mit szeretnék karácsonyi ajándéknak? Nem egy új inget – körülbelül 70 van, imádom őket. Arra vágyom, hogy a bandával menjünk ki a telekre, főzzünk gulyást – naná, hogy marhából! –, borozgassunk, és hadd hallgassam nyugalomban a többiek hülyeségeit.