Dalokba írt sorsok - Mesi meghallgatja azokat is, akikre senki nem figyel

Niki arca mosolytól ragyog, egyfolytában. Fesztelenül nyilatkozik. Alig múlt harminc. Öt éve költözött el a szüleitől, inkább az utcára ment, nem bírta elviselni az italozásukat, a balhékat. Próbálta fenntartani magát, dolgozott, ha nem volt munka, kéregetett. Hajléktalanszállóra nem szívesen ment. Három éve újra hallott szüleiről: apja brutálisan megölte az édesanyját. A lakást elvesztette, az adósságok a nyakába szakadtak.

Ő maga soha nem ivott, kábítószerhez sem nyúlt. Most kezd az élete „egyenesbe jönni”, munkája is van. Ha bánatos, verset ír, mandalát színez. Sorsa, gondolatai egy dalt ihletnek, amely egyben a hajléktalanságról is kíván üzenni.

„Mikor meghallottam Niki történetét, tragikus múltját, egy pillanatra megijedtem, de tudtam, dolgunk van egymással. Ez a fiatal lány annyi tragédiát átélt már, mégis fel tudott állni belőlük. Nem tudtam, vajon közel enged-e magához, megosztja-e velem történetét, érzéseit” – emlékszik vissza Guessous Majda Mária, vagy ahogy a legtöbben ismerik, Mesi. A választ azóta tudjuk: Niki kinyílt Mesinek. Olyannyira, hogy egyik találkozásukra minket is beengedett. Mesiről először ezt olvastam: a magyar lány, aki a legtöbb nyelven énekel. Édesanyja magyar, édesapja marokkói, életét pedig meghatározza a népzene.

„Amióta az eszemet tudom, éneklek. Nyolcévesen kerültem zeneiskolába, csellóztam, majd Sáriné Szebenyi Jutka néni szárnyai alatt megismerkedhettem a magyar népdalok varázslatos birodalmával. Állandóan daloltam, hétvégente fellépésekre és versenyekre jártam. Tizennyolc évesen adtam az első önálló koncertemet. Mindeközben a debreceni Fazekas Mihály Gimnáziumban biológia faktos voltam, nem gondoltam, hogy az éneklésből hivatás lesz.”

Aztán 2007-ben – amikor érettségizett – a Zeneakadémián elindult a Népzene Tanszék. Ez volt a fordulópont, Mesi beadta a jelentkezését, és felvették a történelmi első évfolyam énekesei közé. Azóta már két zenekart is alapított, a Mesi Trióban férjével, Boros Gerzson Dáviddal és Barvich Ivánnal (Sebő-együttes) muzsikál – zenéjükben összefonódik a magyar, a török és a marokkói zenei hagyomány.

A Meshinda együttesben pedig Tóth Szabolcs szitárművésszel és a Mesi Trió két tagjával alkotnak kvartettet, leginkább magyar és indiai zenei hagyományból merítve alkotják dalaikat. Mindkét formációval hazánkon kívül a világ számos pontján bemutatkozhattak, számos diplomáciai jellegű felkérésnek eleget téve. Az énekesnő a koncertezés mellett óraadó tanárként népi éneket tanít a Zeneakadémia Népzene Tanszékén.

Mesi azonban jóval több, mint a legtöbb nyelven zenélő, alkotó művész. Miután két formációval összesen három albumuk jelent meg az utóbbi években – ezeken különböző népek dalait szólaltatták meg –, és miután Junior Prima díjas lett, még nagyobb fába vágta a fejszéjét. „Gyerekkorom óta nagyon kíváncsi vagyok a körülöttem élőkre. Én voltam az a gyerek, aki mindenkinek előre köszönt az utcán, aki vég nélkül tudta hallgatni az idősebbek történeteit. Szeretek egyedül is lenni, de igazán akkor érzem jól magam, ha emberek vesznek körül.”

A rengeteg koncert, utazás után társadalmi célú művészeti kezdeményezésbe fogott. „Az új album dalai még »forrnak az üstben«, de az első szám már a nagyközönség számára is elérhető, Átváltozás címen. Én írtam a szöveget – egy gyerekkori versem alapján –, a dallamot, segítőtársam egy szövegíró és egy producer volt. Ez az új dal elindított bennem és – a visszajelzések alapján – másokban is valamit, többet akartam tenni. Olyan dalokat alkotni, amelyeknek nem csak művészeti értékük, de társadalmi üzenetük is van.”

Szerette volna a nehéz sorsú, de változtatni akaró emberek történeteit, gondolatait, üzeneteit dalba öntve megosztani a közönséggel.

Felkereste a Magyar Máltai Szeretetszolgálatot, ők kötötték össze például Nikivel, aki pár alkalom után már könnyedén beszélt legbelsőbb lelki történéséiről, szüleiről, római útjáról – amikor a pápával találkozhatott –, az utcán töltött évekről, a kéregetésről.

„Egyik alkalommal vidáman kérdeztem: ugye, milyen jó, hogy már nem kell kéregetned, Niki? Ő csak komolyan rám nézett: néha bizony hiányzik a kéregetés; mert akkor lehetett beszélgetni az emberekkel.” A beszélgetés, az egymásra figyelés gyógyíthat, vallja Mesi is. Ha a lélek emelkedik, a test is gyógyul. A beszélgetések, Niki élete a hozzá hasonlóan otthontalan emberek dalát hívja életre.

Mesi másokkal is találkozik. Például András bácsival. A 93 éves, egykori neves színésszel szintén a máltaiak kötötték össze Mesit.

„András bácsi nincs olyan rossz helyzetben, mint Niki, családja, otthona is van. Mégis, naponta felkeresi a szeretetszolgálatot. Társaságra vágyik. Hihetetlen történetei vannak, élete során rengeteg hányattatás érte. Székelyföldről indult, megjárta a háborút, hadifogságot, végül színész lett Pesten.”

Az énekes nehéz sorsú gyerekekkel is foglalkozik, már hét éve vesz részt a Yehudi Menuhin által megálmodott MUS-E programban, melynek célja, hogy szociálisan hátrányos helyzetű, alsó tagozatos gyerkőcök is közvetlenül érintkezhessenek a művészet varázslatos világával. A fiatal lány a budapesti Vörösmarty Mihály Általános Iskolában tart művészetterápiás jellegű órákat. „Nagyon hálás vagyok, hogy ezekkel a gyerekekkel foglalkozhatok. Látom rajtuk a fejlődést, egyre nyitottabbak, figyelnek egymásra, rám, a zenére.”

Mesi lelkesedése, a közös alkotás, a zene iránti rajongása mindenkire átragad. „A zene, a különböző népek dalai átszövik az életemet. Miközben e dallamokat dúdolom, éneklem, mintha ősidők üzenete, bölcsessége folyna át rajtam. Nagyon fontosnak tartom, hogy minél többet énekeljünk az anyanyelvünkön, hisz így tudjuk kifejezni leginkább örömünket, bánatunkat, legbelsőbb érzéseinket. A régi dallamok, a szövegek kifogyhatatlan energiával töltenek fel.”

Bár létezik tudományosan bizonyított hasonlóság a magyar és a törökségi népek népdalai között (ám ez a sok hasonlóság nem a hódoltság hosszú éveire, hanem sokkal korábbra, a honfoglalás előtti időkre vezethető vissza), a magyar és a marokkói népdalok közt ez nincs kimutatva. Ennek ellenére Mesi legutóbbi utazása során talált egy dallampárhuzamot. „Marokkóban egy fezi énekesmesternél jártam, elénekeltem neki egy moldvai népdalt, mire ő egy marokkóival válaszolt: a dallam szinte teljesen azonos volt. A szöveg különbözött csak, magyar nyelven szerelemről énekeltem, ő arabul a szülőkre kért áldást a Jóistentől. Számomra nagyon fontos, hogy ahova csak eljutok, találjak valakit, aki mestere az adott zenei hagyománynak.

Ahogy Marokkóban, úgy Törökországban, Indiában vagy a legeldugottabb magyar falvakban is.

A népdalokon keresztül újra és újra rádöbbenhetünk: nem is vagyunk olyan nagyon mások, sőt.”