F. Tóth Benedek: A boldogság ára

A kétórai alvásokkal viszont az a baj, hogy mire az ember idegrendszere kisimulna, már ébredni kell.

Ezen a kedden azonban történt valami, amire évtizedek óta nem volt példa. Vasvéryhez bejelentkezett egy újságíró. Valamelyik irodalmi folyóirattól, Vasvéry a nevét sem hallotta. Az újságíróét sem.

De ez nem volt meglepő, hiszen Vasvéry nem olvasott újságot.

Mert bár harminc éve neves íróként, állami kitüntetéssel vonult nyugdíjba, a világ azóta sokat változott, nem beszélve a folyóiratokról és az újságírókról. Vasvéry aktív íróként sem követte nyomon, hogy melyik kortársa milyen verset, regényt, esetleg esszét jelentetett meg, s főként a kritikák nem érdekelték, amiket azokról írtak.

Társaságba nem járt, különösen írók vagy szerkesztők közé nem, mert halálosan untatta a sok fecsegés és öntömjénezés. Az írókat hasonlatosnak tartotta azokhoz a vágott virágokhoz, amik csak addig színesek és illatozók, amíg a vázában lévő víz, amiben áznak, meg nem büdösödik. Márpedig Vasvéry senki vázájában nem akart illatozni, főképp nem büdösödni.

Így aztán, amíg dolgozott, munka után, ami egy apró könyvkiadó korrektori állását jelentette, vagy a könyvtárba tért be, hogy anyagot gyűjtsön következő regényéhez, vagy kéziratain dolgozott, amikhez már az előző napokban összegyűjtötte a szükséges háttéranyagot.

Így teltek napjai. Évente két regény és néhány novella. Amikor megjelent valamelyik könyve, kis ünnepséget tartott, ám azon rendszerint kevesen jelentek meg. Újságíró és kritikus szinte soha, amit a kiadó vezetője folyton sérelmezett.

Mert amiről a sajtó nem számol be, az olyan, mintha nem létezne. Vasvéry pedig csak legyintett. A könyvek, ha jók, eladják magukat. Márpedig az ő könyvei jók voltak, mert tavasszal és ősszel, amikor a kiadók kirakták regényeiket a könyvfesztiválok pultjaira, az ő standja előtt álltak a legtöbben. Vasvéry rendületlenül dedikált, ontotta az aláírásokat.

A nőknek szívhez szóló üzeneteket írt, a férfiaknak elgondolkoztatót.

Különösebben sosem törte a fejét azon, milyen mondatok kúsztak ki tollának végéből: jött, ami eszébe jutott, majd aláfirkantotta nevét.

Az aktív évek múltával azonban egyre magányosabban teltek napjai. Naphosszat a könyvespolcra felsorakoztatott írói hagyatékát bámulta.

Az első években még havonta leporolta regényeit. Egyenként fogta kézbe mindet, némelyikbe belelapozott; volt, hogy megült néhány órát a polc mellett. Önmagát olvasta. Regényei közül hetet megfilmesítettek, egyből televíziós játék készült, egyet pedig színpadra is állítottak. A filmeket és a darabot sem szerette. Hiányolta az atmoszférát, aminek élményét csak a regény olvasása teremtheti meg, de azért mindegyiket kétszer is látta.

Most viszont főként emlékezéssel töltötte az időt, és ahogyan teltek az évek, egyre ritkábban nézett a könyvek felé. Azt tervezte, ír még egy regényt, egy monumentálisat, a magányról szól majd, de minél többet olvasott hozzá, és minél többet jegyzetelt, annál inkább úgy érezte, hogy gondolatait nem képes regényformába önteni. Többször nekiült, leírt néhány oldalt, majd kidobott minden szót, mondatot, bekezdést és vázlatot. Éveken át hiába próbált előrébb jutni, megtorpant a munkában. Az íráskészséggel nem volt baj, mint inkább a mondatokkal. Sután és üresen vártak folytatásra. A pontok mintha megálljt parancsoltak volna az írói lendületnek. Vasvéry végül sok megtorpant hónap után rájött arra, mi a gond: egyfolytában önmagáról írt. Az oldalakban saját arcát látta, mintha tükörbe nézne; a mondatok rekedtes hangon szóltak hozzá, a vesszők között pedig az önleleplezés félelme sunnyogott. Írás közben elszörnyedve nézte ráncos ujjait, és egyre riadtabban pillantott feleségére, akiről mindeddig azt hitte, hogy élete társa, legjobb barátja, anyja és szeretője – ám egyre gyakrabban látta őt idegennek.

Félretette az írást, és visszatért a könyvespolc bámulásához. Így ment ez naphosszat, egészen addig a pillanatig, amíg az ő Mártája eltávozott az élők sorából. Csendben, fájdalom nélkül ment el, ahogyan az őszi levél hull.

A temetésig csöndesen teltek a nappalok, majd miután Vasvéry visszatért a lakásba, észrevette, hogy valami megváltozott. Mintha minden fényesebb lett volna, mindent sokkal tisztábban látott. Pedig alighanem csak annyi történt, hogy rájött arra, nincsen idő. Az órák percenként fordultak. Ráeszmélt arra, hogy csak az van, amiért az ember tesz. Elővette régi írógépét, a hengerbe papírt fűzött, és írni kezdett.

Ujjai szélsebesen kopogtak a billentyűkön, szinte fel sem állt a székről. Evett, írt, aludt, írt, mosdott, aludt, írt. A regénnyel fél év alatt végzett. Hosszú volt és monumentális.

A magányról szólt, de nem az övéről.

A könyv megjelent, Vasvéry nevét felkapta a sajtó. A regényről azt írták: remekmű, és hogy nem szokás, hogy az írók közel kilencvenedik életévükhöz ilyen csodával jelentkeznek. És most, annyi év után bejelentkezett Vasvéryhez egy újságíró. A telefonba azt mondta, hogy gondolkozzon el azon, mert ezt kérdezi tőle, hogy mi szellemi frissességének titka, és hogyan képes valaki ilyen erős mondatokat írni a magányról. Vasvéry Simon ezen a reggelen inget gombolt, nyakkendőt kötött, és belenézett a tükörbe.

A választ pontosan tudta. Gondolkozás nélkül. Csak azon törte a fejét, hogyan mondja el, hogyha már nincsen semmid és senkid, és nem is vágysz semmire és senkire, akkor vagy a legkevésbé magányos.