F. Tóth Benedek: Márkás ugatás

Felvett mindent, amit fontosnak gondolt. Rögzített szelet, esőt, bégetést, nyerítést és hápogást. Kanalak csörgését, érmék koccanását, ajtók csukódását, kuruttyolást, pásztorok énekét, vízcsobogást.

Felsorolni is hosszú volna, mi mindenféle hang és zörej rejtőzött a szalagos ládikóban, de Hans egyvalamit elfelejtett felvenni. Kutyaugatást.

Pedig látott elég csahos terelőt, bundásat és gyönge szőrűt, vékony lábút, tömzsi surranóst, ám csak a hazafelé vezető úton döbbent rá: ugatása nincsen. Hátrakerült hát a csárda mögé, oda, ahová többnyire a sátorozók és lakókocsisok gyűltek. Elzárt terület volt, kutyaólat is látott, joggal remélte hát, akad ott egy puli vagy kuvasz, vagy valamilyen kotorék. A lényeg, hogy a Hortobágy területén legyen, mert az azon kívüli ugatás semmit sem ér. Az olyan, mintha a Szaharában fotóznánk egy eszkimót, aki éppen ott jár. Érdekesnek érdekes, de nem autentikus.

Bekopogott hát a porta ablakán, és egy bent ülő, ábrándos szemű kamaszfiúnak előadta igényét. A fiú hosszan hallgatott, amit Hans elutasításnak vélt, ezért kiszámolt az asztalra húsz nyugatnémet márkát.

Neki ennyit megér az ugatás. A fiú ekkor elmosolyodott, és szólt, hogy az ugatást felveheti, de az ebet nem láthatja, mert az állat vad és veszélyes. Hans mohón bólintott, és míg a fiú eltűnt hátul, előkészítette magnóját. Hamarosan vad ugatás hangja törte meg a hőségtől remegő szikes puszta csöndjét. Hans boldogan nyújtotta maga elé a mikronfont: egypercnyi ugatást rögzített. Amikor a fiú kipirult arccal visszatért, eltette a márkát. Hans pedig felszállt a buszra. Elment, elvitte a Hortobágy hangjait. A fiú pedig azon tűnődött, vajon akkor is keresett volna-e húsz márkát, ha lenne itt kutya, ami ugathatott volna?