Szokások látványa – Korniss Péterrel beszélgetett Karácsony Ágnes

– Siratja, hogy a világ változik?

– Nem. Nem siratom. Sőt.

– Sőt?

– Igen. Mert a képeim inkább arról szólnak: a világ rendje a változás, és az ember tünékeny jelenség. Én csak igyekszem illúziók nélkül szembenézni azzal, hogyan is állunk.

– Ez a fotográfus felelőssége?

– Tisztességesen és őszintén mutatni a változásokat, nekem ez. Ötven éve készítettem az első felvételeimet a Kolozsvár melletti székiekről. A hagyományos paraszti közösségeik még „érintetlenek” voltak akkor. Tradícióikat nem kezdték ki új ízlések. Amikor az ember bement egy lakodalmas ház tisztaszobájába, lenyűgözte a rend, a harmónia. A nyolcvanas évektől aztán oda is beköltözött a nagyvilág. Az elsőáldozókép vagy a felmenők fekete-fehér fotói mellé már odakerült Michael Jackson életnagyságú színes posztere is. De a változás nem csupán róluk szól. Rólunk is, a városlakókról.

– Csak a paraszti világ „átszabása” jóval feltűnőbb.

– Megrázóbb is, milyen nyomot hagy a változás ott. Náluk nagyon erős volt a közösségi összetartozás, ez a képeimen is végigkövethető. A legények egymásba kapaszkodtak, a gyerekek is fogták egymás kezét. Még a kilencvenes évek végén is tudtam fönt, a Havasokban, egy faluban gyönyörű népviseletes lányokat fotózni – igaz, már nejlonharisnyát és tűsarkú cipőt vettek fel –, akik vasárnap egymásba karolva korzóztak a főutcán. Az összekapaszkodás, összeölelkezés gesztusa a közösségben élő emberi kapcsolódások vizuális jele. Egyébként kellett pár év, mire a szokások látványa, a népviselet szépsége, a táncok lendülete, a lakodalmak forgataga mögött megláttam: nincs hagyomány erős közösség nélkül.

– Engem tényleg mélyen megrendítenek a fotói. Mágikusak.

– Annak örülök. Végül is az a legjobb kép, amelyik megérinti az embert.

– Csakhogy mégsem értem, hogyan válhat a személyes emlékemmé az, amit a képein látok, miközben egyik szereplőjét sem ismerem személyesen. Pesti polgárcsaládból jövök, mégis azt érzem, ezernyi közöm van a széki emberekhez, az ő tradicionális világukhoz. Miért vajon?

– Máshonnan kezdem a választ. A hetvenes évek végétől fényképeztem tiszaeszlári ingázók napjait. Pesten kerestek munkát. Közülük idővel egy kivált, ő volt Skarbit András, ő lett a történet főszereplője, kísértem őt sokfelé. Azt gondoltam, az ingázómunkások közegében hűvösebb, objektívebb fotográfiai alapállást kell választanom, hiszen az nem egy hagyományos közösség. Így fotóztam több mint egy évig. Szörnyű kudarc volt.

– Merthogy?

– Lehet távolságtartóan fényképezni, de nekem nem áll jól. Akkor jöttem rá arra: úgy kell foglalkoznom az emberekkel, ahogyan az a természetemből fakad. Akit főszereplőnek választottam, azt tisztelem, és nem is akarom titkolni, hogy ő az én hősöm. Óriási tanulság volt, hogy ne akarjak más lenni, maradjak csak hű önmagamhoz.

– Átjön a szeretet a képein. Gondolja, hogy ettől tudom én is megszeretni a hőseit?

– Ebben reménykedem.

– Befogadták azonnal a szereplői?

– Általában igen. Amúgy sincs addig első kattintás, amíg fotográfusként nem érzem a kölcsönös bizalmat. Ők akkor tudnak megnyílni, ettől pedig én is bátrabb leszek. Az utolsó sorozatom a széki asszonyok pesti munkavállalásáról szól. Jönnek ide takarítani, betegeket ápolni, abroszokat, szőnyegeket árusítanak aluljárókban, köztereken. Három éve kezdtem hozzá a fotózásukhoz. Boldog vagyok, hogy 77 esztendősen még „kijött” belőlem mindez. De ha nincs az ötvenévnyi hitelességem, nem tudtam volna megcsinálni a képeket, mert nem bíztak volna bennem. A Magyar Nemzeti Galéria kiállításának megnyitójára hárman is eljöttek közülük. A Várfok Galériában is megjelentek ketten. Egyikük a széki komaasszonyom, Boldizsár Mari volt. Állt a népviseletében, büszkén, a falon a róla készült képek, mindenki őt fotózta, őt kérdezte a rádió, a tévé, ő meg élvezte a figyelmet. „Marikám, hát ellopod a show-t, ez mégiscsak az én kiállításom”, mondtam neki viccesen. Lebegett az örömtől. Ettől aztán én is.

– Boldizsár Mari képtörténete ötvenéves. Egyszerre szól róla, de az ön életművéről is.

– Ez így van. Nyilván az én életem részévé is vált, amit fényképeztem.

– A Várfok Galéria tárlatán öt fotó „beszéli el” a széki asszony életét. Az elsőn még lányka Boldizsár Mari, kapára támaszkodik a mezőn, népviseletben van, vékony csuklóján szép kis karóra. Aztán látjuk őt a lakodalmán, a tisztaszobában. Majd a tornácon a férjével, fejük fölött óriási világvevő parabolaantenna. A negyedik képen dúsan szőnyegezett, műbútorozott lakásban csillár alatt ül Boldizsár Mari népviseletben, mögötte lánya modern eleganciában. Az ötödik fotón papírmasé karácsonyfák között mosolytalanul feszít egy nagy bevásárlótáskával. Mint egy élő „díszletelem”. De akkor is népviseletben. Méltósággal. Ön már tudta az első képnél, amikor a széki lányt lekapta a mezőn, hogy követi majd az életét?

– Nem. Boldizsár Marinak köszönhetem ezt. Keresztapja lettem a lányának. Idővel már hazajártam Székre. Aztán valamikor 1996-ban egy őszi napon – Mari férjével, Mártonnal épp pálinkázunk náluk – Mari egyszer csak odalép hozzám: „Te, komám, mikor fogsz igazi képet is csinálni rólunk?” Megdöbbentem: „Marikám, én 1971 óta állandóan fotóztalak titeket, a lakodalmatoktól tele vagytok a képeimmel.” Ő csak folytatta: „Én egy igazit szeretnék.” Értetlenkedtem: „Mutasd meg, mire gondolsz.” Erre ő rendelkezett: „Eredj, Márton, öltözz fel rendesen, lányok, ti is szépen, és szóljatok a nagyszülőknek, jöjjenek ők is.” Két széket húzott a vetett ágy elé, odaállította a kiöltözött családtagokat, és rám nézett: „Így fényképezz, komám, ez egy rendes kép.”

– Megjegyzem: Boldizsár Mari most is ellopja a show-t.

– Mari egy zseni. Mindenesetre azon a fotón láttam meg a változást. És akkor azt is megéreztem: nem tudom megoldani elkapott pillanatokkal, amit mondani akarok. Nem tudok mindig sűríteni. Beállított képeket kezdtem csinálni. Szabályos fotóműtermet költöztettem be Mariék és mások házába hatalmas lámpákkal, géppel, állványokkal. A fotográfia eszközeivel próbáltam meg előhívni belőlük azt a tartást, amely rögzült bennük nagyszüleik, dédszüleik képei alapján, akik szintén a legszebb ruhájukat vették föl, amikor a fényképész megörökítette őket. Minden tiszteletem a széki asszonyoké.

– Voltaképpen mit tudnak ezek a széki asszonyok?

– Valamit nagyon. Talpraesettek. Mindig cipekednek. Elképesztő sebességgel mennek, mintha meg akarnák előzni az időt. Amikor a keresztlányom háza épült, megkérdeztem Boldizsár Maritól, minek ekkora ház, belepusztulnak, mire kész, rámegy az egészségük. Mari rávágta: „Minek, komám? Amikor befordulok a sarkon, és meglátom a házat messziről, nekem olyan melegség lesz a szívemben. Ez olyan, mint neked az, amiért nyargalsz és pattintgatsz.” Nem volt több vitánk. A széki asszonyok képei emlékművei a hagyományos paraszti kultúrának. Marin sosem volt polgári, városi ruha. Övé az utolsó generáció, amely a hétköznapokban is hordja a népviseletet. Még emlékeztetnek minket a régi világra, amelyet azért már ők is maguk mögött hagytak.