Csillag vagy fecske

– „Az interjúkat visszaolvasva okoskodó, idegesítő csávónak látom magam, nem győzöm szimpatikusra javítani magam” – olvasható önről a Lévai Balázzsal közösen írt, Ideáig tudom a történetet című önéletrajzi könyvében. Milyennek szeretné látni magát ebben az interjúban?

– Azóta okosodtam valamennyit, úgyhogy már nem kell a segítsége. Ez egyébként inkább Balázs egyik jó felütése, írói fogás, amolyan „kezdjük az aljáról”. De látja, működik, ráharapnak az újságírók.

– A Kispál és a Borz feloszlása, a Kiscsillag-albumok vagy egy-egy önhöz kapcsolódó – legújabban a dalszövegeit tartalmazó – könyv megjelenésekor szinte minden évben próbálkoztam azzal, hogy készüljön interjú önnel a Szabad Földben. A válasz: nem a mi olvasóinknak való. Most, hogy túl van az ötvenen és a kanonizált sztároknak fenntartott arénabeli születésnapi koncerten, áttörést értünk el. Lovasi mára akademizálódott?

– Azt, hogy régóta vagyok a pályán, nem tartom egyenlőnek az akademizálódással. Ha 50 éves az ember, összegzésképp óhatatlanul elkezd foglalkozni a múlttal. Maga a koncert is rákényszerített erre engem és a közönséget is. Egyébként a jelenlegi életkoromban vagyok a legjobban kibékülve azzal, hogy most éppen most van. Ami pedig a hosszú távú működést illeti, ennek legfontosabb kritériuma az önazonosság. Nem nagyon tudsz elbújni semmilyen szerep mögé; ha elbújsz, azt nagyon tudatosan kéne tolni. De sok szereped nincsen, ez nem színészet. A saját bőrödet viszed a vásárra, és azt is használod el. Ha az embernek egészséges az énképe, és nem hiszi el magáról, hogy óriási szerepe van a bolygó fejlődésében, akkor csak arra kell figyelnie, hogy azt csinálja, amihez kedve van, ami belülről fakad. Ebben az értelemben szerencsés vagyok, hogy azzal foglalkozhatok, amivel igazán szeretek; de még így is sok kényszerhelyzetbe kerülök, például interjút kell adni újságíróknak.

– Fogjuk fel úgy, hogy ezzel a beszélgetéssel már a Lovasi 100-ra gyúrunk. Tényleg, ez az interjú a koncertet követő utómarketing része?

– Tudatos vállalatirányításnál ez így működne, de mi maximum egy manufaktúra vagyunk. Úgyhogy, gondolom, ez azért alakult így, mert már nem tudtunk előbb találkozni a nagy készülődésem közben.

– Egy garázszenekar mint tudatos vállalat?

– A kettő nem áll túl távol egymástól. A popzene eljelentéktelenedésének az egyik oka, hogy mára kiszámítható matematikai képletként történik a csinálása. Szándékosan használom a csinálás kifejezést, mert jóval kevesebb szellemi izgalmat tartogat, mint tartogatott a műfaj fénykorában. Már vagy húsz éve semmi igazán nagy durranás nem volt a műfajban, divatokat reciklikál inkább csak. Ahogy van benzin a benzinkutakon, úgy van popzene a rádióban. Az internet beköszöntével könnyen elérhetővé vált, így a fontossága is múlóban. Eltűntek belőle a sznobok – ezzel együtt az egészséges sznobizmus is –, azok a figurák, akik hozták az új dolgokat, az izgalmakat. Mi még az a generáció vagyunk, amelyikben identitásformáló szerepet töltött be, segített elvegyülni és kiválni a nagy késő kádári masszából.

– Közízlésformálónak vagy szórakoztató popzenésznek tartja magát?

– Nem foglalkoztat ez a kérdés. Amikor én táncolok egy kedvenc zenekarom koncertjén, vagy épp otthon énekelem az énekessel a  fürdőszobában a dalt, nem érdekel, hogy épp az ízlésemet formálják, vagy csak szimplán szórakozom. A popzenének nem ilyen a hatásmechanizmusa, sokkal ravaszabban működik, ha működik. Az nyilván jó érzés, hogy léteznek olyan emberek ebben az országban, akik hasonlóan gondolkodnak, vagy épp hasonló ízlésünk van. De ezt nem kell túldimenzionálni. Az ember nem szeret egyedül lenni, és kész.

– Rengeteg fiatal zenésszel dolgozik együtt. Neveli őket valamilyen módon?

– Ez kölcsönös, ők is hatnak rám. A zenélés ilyen dolog.

– Tud nekik újat mutatni?

– Ja, meg régit. Ők mutatnak nekem újat. Amikor mi fiatal zenészek voltunk, sokkal nehezebb volt információhoz, kottához jutni. Füllelszedtük le az akkordokat, magnóról.Ma neten beütik a számot, ésvideón megnézik, hogy játsszák.Sokkal gyorsabb a tanulási folyamat,ennek következtében sokkaltöbb a jól képzett zenész. Csak piacot kéne találni a magyar popzenének. Régi vesszőparipám, hogy miközben ez a legolcsóbb kulturális befektetés, 20-25 éve nem foglalkozik senki azzal, hogy a szomszédos országokba vagy Európába kijuttassuk ezeket a produkciókat. Fesztiválszervezőként látom, az összes környező országnak van olyan produkciója, amelyik relatíve jó pénzért exportképes. Ilyennel járják Európát, sikeresen turnéznak. Nekünk egy sincs. Pedig előbb-utóbb el kéne indulni kifelé ennek az iparágnak is. A fennmaradása függ ettől.

– Szeret megmondó ember lenni? Vagy ezt a szerepet önre testálták?

– Ez nem egy hálás helyzet. Inkább idegesít, hogy ebben az országban mennyire gyenge minőségű a mindenkori elit, mennyire rövid távon, a székébe kapaszkodva gondolkodik, és ugyanazokat a problémákat gyártjuk újra, ugyanazokat a dumákat hallgatom gyerekkorom óta. A mostani helyzet annyiban új, hogy már meg sem kísérlik megoldani a létező problémákat, a nyilvános térben nem létező ellenségekkel folytatunk sikeres harcot, aminek a harci zajában a lényeges folyamatok, a valódi szándékok jelentéktelennek tűnnek.
Mindegy, ezen nem tudok sajnos változtatni, egy fecske nem csinál nyarat. De a saját területemen látom, hogy viszonylag kevés pénzzel, sok és kreatív ötlettel-munkával és egy határozott, hosszú távú koncepcióval igenis lehetne keresnivalónk az európai piacon.

– Harminc év zenélés után miből merít ötletet, ihletet?

– Nagyon egyszerű: lopok. Vagy szebben mondva, utánzok. Ha valami olyasmit látok, ami tetszik, akkor azt fejben tartom, és valahogy majd úgyis megjelenik a saját dolgaimban, persze mivel nem tudok egy az egyben leutánozni semmit, úgyis más lesz, átszűrve rajtam. Azt hiszem, nagyjából ezt hívják tanulásnak, csak én még nem hagytam abba az iskoláim elvégzése után.

– A dalszövegekkel is ez a helyzet?

– Az más! Megbecsülöm a saját gondolataimat. Ha van egy jó mondat, leírom. Lehet, hogy öt perc, de lehet, hogy fél év múlva lesz belőle szöveg. Egyébként ahogy múlik az idő, könnyebb szöveget írni. Fiatalon nincsenek megélt élményanyagok. Kevés ideig élt még az ember. Ráadásul nem elég bátor ahhoz, hogy elhiggye, mindez bárkit is érdekelne. Nem tudja, hogy de.

– Fontos szempont, hogy slágereket írjon?

– A legnagyobb slágereinkben– ha megnézi – semmi olyan nincs,amitől slágerek lehetnének. Nincsrefrén, bonyolult a szöveg, sok aváltás. Ilyen értelemben antislágerszerző vagyok.

– Ünnepelt rocksztár a rajongói között. Az én fejemben is úgy él, mint a szerencse fia, akinek mindig minden összejön. Vajon ismeri a sikertelenség érzését?

– Bizonyos értelemben van igazság abban, amit a szerencséről mond, de ért sok-sok személyes kudarc, ami arra volt jó, hogy az embert a földön tartsa. Ha egy olyan piacon indulunk el a kezdet kezdetén, ahol a határ a csillagoség, akkor biztosan másképp alakítoma pályámat. Viszont hamarkiderült, ez kicsi piac, s úgy rendezkedtünkbe, hogy itt érezzük jól magunkat. Mi sosem voltunk nagyon sikeres zenekar, inkább platóztunk. Feljutottunk valameddig, aztán ott maradtunk. Viszont nem éltük meg a zuhanást, a hirtelen sikertelenséget sem. Volt, hogy jobban ment, volt, hogy kevésbé, de olyan nem volt, hogy ne lett volna kedvem írni új dalokat, és ez tényleg szerencse.

– Ha a végén összeáll egy kép, mi kerül még rá a Lovasi 50 és 100 között?

– Most a Kiscsillaggal nagyon jó szellemű társaság vesz körül, jó energiák vannak közöttünk. A Lovasi 50-be is azért tudtunk belefogni, mert mindenben mögöttem álltak, nagyrészt rájuk épült a műsor.
Ez a koncert áttört egy határt. Rájöttem, hogy vannak olyan dalok az elmúlt harminc évből, amiketluxus lenne nem játszani. Nincs célközönség és marketingterv a fejemben, amikor dalt írok, és ha a dalaimra gondolok, egy csomó jó pillanat jut eszembe, mennyire örültem nekik, amikor megszülettek. És ezt az örömöt, remélem, átélem még néhányszor.