Kern András: 'Megtanultuk: míg szívünkkel, agyunkkal és mindenünkkel erőt fejtünk ki, nem lehetünk görcsösek'

– Amikor felhívtam és interjúra kértem, azt mondta a telefonban: „Semmi ünnepi nincs a születésnapomban.”

– Hát mert nem szeret az ember hetvenéves lenni.

– Még nem is próbálta…

– De már hatvankilenc és háromnegyed éves sem szeretek lenni. És ilyenkor szorongok attól, mi újat tudnék még mondani. Lassan magamra unok az interjúkban. Jó az?

– Akkor segítsen: mi dobná fel a beszélgetésben?

– Nincs ilyen. Már mindenről kérdeztek, már minden elhangzott.

– Biztos benne?

– Naná! Miért, maga nem?

– Én nem. Például azt többször említette, hogy Latinovits Zoltán lett a példaképe. Ám arról valahogy sosem beszélt még, miért őt választotta.

– Azért sem mesélhettem erről, mert nem tudom.

– Csak tudja.

– Nyilván csodáltam őt. Ott ültem mellette 1965-ben a Közjáték Vichyben előadásán, és bámultam. A darab 1944-ben játszódik egy rendőrségi kihallgatószoba várójában. Horvai István rendezte, realista modorban képzelte el az egészet, mi ültünk egy padon, és rém egyszerűen – semmi színházias, túlzó gesztus – fogalmaztuk meg a szerepünket. Kivéve Latinovitsot.
Fiatal zsidó festőművészt játszott, és azt gondolta, mivel ő maga nem zsidós, zsidóssá kell válnia. Fölragasztott gipszorrot és szakállt, előretolta az állát, a legvadabb karakterszínészi eszközökkel ábrázolt a nézőtértől egy méterre, amikor mindenki más természetes akart lenni a színpadon. El voltam bűvölve tőle. Bámultam. Irigykedtem. Ugyanakkor mindig néztem a civil fejét a filmekben, amikor nem csinált semmit, csak úgy létezett, és arra gondoltam, ő a legjobb. Később rájöttem, hogy van valami hasonlóság Latinovits és Marlon Brando között, akit meg az amerikai színészek közül tartok a legjobbnak.
Mindketten zártan beszélnek, nagy „maszkokat” használnak, mondjuk, Brando kitömi a száját a Keresztapában. Tetszik nekem, ahogyan ők dolgoznak.

– Ön viszont teljesen más.

– Mert én nagyon sok lennék így. Egy nagy túlzás. De az embernek nem az a példaképe, akivé ő akar válni, hanem akit tisztel, akit nagynak talál.

– Latinovits sokat foglalkozott a színészet „megfejtésével”.

– Az még nem nagyon ment senkinek. Én is próbáltam, nem jutottam messze.

– Mindenesetre ő úgy fogalmazott: a színész rendkívül összetett, szangvinikusabban, nagyobb hőfokon ég és él, mint a többi ember, hiszen foglalkozása folyton égést, földúsított érzelmi világot kíván tőle. Önnek is ez a színészet?

– Á! Ez ő. Ez Latinovits. Én nem égek ilyen hőfokon, más alkat vagyok, más génekkel, más képességekkel. Már csak azért is csodálom őt, hogy ezt kijelentette a színészetről. Nekem nem menne. Én csak gondolkodom rajta sokszor.

– Erről sem beszélt még.

– Ez igaz. Ugyanis szavakkal számomra nem elmagyarázható, mi a színészet.

– Pedig annyit azért már mondott róla, hogy szerencse és tehetség dolga.

– Persze. Meg millió más dolog is kell hozzá. Általában nem lehet megfejteni a művészi képesség titkait. Keresni lehet rá a választ, én évtizedek óta próbálkozom is ezzel.
Miért olyan jó Marlon Brando? Miért volt olyan jó fiatalon Robert de Niro, miért nem olyan jó most? Miért volt olyan jó Latinovits? Engem ez nagyon érdekel. De nem tudnám a megoldást. Legjobban talán az tetszik a „mi a színészet” megfogalmazásai közül, amit egyszer Marton László barátom, a Vígszínház korábbi igazgatója, rendezője mesélt nekem.
Egy anekdota. Laurence Olivier az Otellót játszotta, egy este különösen szédületes volt, ámulattal nézték a kollégái is. Eljött az előadás szünete, ő meg dühöngve, mintha haragudna valakire, beviharzott az öltözőjébe. Bevágta maga mögött az ajtót. Aztán nagy nehezen mégiscsak beengedte az asszisztensét, aki leborult előtte: „Larry, miért dühöngsz, életedben most voltál a legjobb.” Laurence erre csak annyit felelt: „Igen, de bárcsak tudnám, miért.” Igaza van. Nem lehet megfejteni a tehetség rejtélyét, sem a közönséggel való kapcsolatot, azt sem lehet tudni, este átrepül-e a fejünk fölött az angyal, óriási lesz-e az alakítás vagy harmatgyenge. És hát változnak az idők. A színészek ideje is változik.

– Ezt hogy érti?

– Minket évekig tanítottak arra – nemcsak a főiskolai osztályfőnökünk, Várkonyi Zoltán, hanem mások is –, hogy túl kell élni a dolgokat, nem szabad belehalni szerepbe, a színpadon kimúlni egy esti alakításban. Csak úgy kell tenni. Mert akkor a színész nem fog tudni játszani másnap. Nem lesz hangja, ereje. Mi ezt úgy tanultuk elsőben a főiskolán, hogy Várkonyi kifújt tojást adott a kezünkbe, és eljátszatta velünk a III. Richárd nagymonológját, amely kapcsán rendkívül sok erőt kell kifejteni. De a tojásnak nem volt szabad összeroppannia a kézben. Megtanultuk: míg szívünkkel, agyunkkal és mindenünkkel erőt fejtünk ki, nem lehetünk görcsösek. Ha ma fiatal színészekkel találkozunk, azok ütnek, vágnak, harapnak. Valószínűleg ezt tartják hitelesebbnek.

– És hitelesebb?

– Olykor igen, olykor nem. De ettől még az újak szerint le kell döfni a másikat, nem elég csak úgy tenni, mintha.

– Kérdezik önt a fiatalok a színészmesterségről?

– Nem. Vagy néha. Nincs ebben semmi furcsa, én sem mentem oda Latinovitshoz, Páger Antalhoz, Darvas Ivánhoz, hogy mondjatok valamit, ami hasznos lehet nekem a pályán. Színészek ellesnek a másiktól dolgokat.
Én Tordy Gézától tanultam meg beszélni. Járni is. Olykor rám szólt, miért lépek olyan nagyokat. Ez mindig eszembe jut, amikor keresztül kell mennem egy nagy téren. Garas Dezső bejött megnézni a Játszd újra, Sam! főpróbáját, és mondta, hogy a vetített Humphrey Bogarttal, aki „beszél” hozzám az előadás elején, vitatkozzak harapósabban, ne csak úgy válaszolgassak neki. Ez harmincöt éve volt. Esküszöm, azóta is minden előadáson eszembe jut – túl vagyunk a négyszázadikon –, mit javasolt Garas.

– Sosem hívták tanítani a színészszakra?

– Egyszer voltam tanársegéd, de én nem vagyok tanártípus. Lusta is vagyok hozzá. Minden délutánomat elvenné. Én pedig annyit játszom, annyit próbálok, hogy szeretek délutánonként lógni. Dögleni otthon, hagyni futni az időt. És ez nem korfüggő nálam, harmincévesen is pont ilyen voltam. Akkor sem szerettem a rendezettséget. Szeretek szabálytalanul élni.

– Miközben a színház mégiscsak egy szabályrendszer.

– Biztos azért nem szeretem a szabályszerűséget, mert a színházban annyi szabály van. De ha otthon azt mondja a feleségem, hogy a zoknikat ne dobáld el, mert a kutya ellopja őket, az ingeidet fel kellene akasztani a vállfára, nem az ágyon tárolni, éjszaka aludjál, reggel kelj fel – ez nem megy. Én éjszaka szeretek fenn lenni, szétszórok mindent, nagyon szeretek rossz helyen parkolni, gyorsabban hajtani, hülye válaszokat adni.
A színházban tűrök mindent, hogy megmondják, hova menjek a színpadon, milyen szerepet játsszak, hányra jöjjek be, kiabáljak vagy maradjak csöndben.

– Mindig tűri?

– Néha egyetértek, néha nem. Egyébként az ünnepek is tele vannak szabályokkal. Ajándékot sem nagyon szeretek kapni, nem szeretek szépen felöltözni, nincs hajlamom az édeskedésre, nagy röhögős sem vagyok. Időnként jókedvem van, sokszor meg nincs. És miért kell ahhoz ünnepnek lenni, hogy összejöjjenek emberek? A hétköznapokat szeretem.
Azt, hogy bejön az ember a színházába, dolgozik, amiből lesz valami, ami megríkat, megnevettet másokat, hozzájuk szól. Szerintem az embereket nem lehet megváltoztatni, a világot sem, egyáltalán nem tudjuk átalakítani a társadalmi rendszereket, de az emberekhez szólni, azt lehet, elmondani helyettük, nekik, amit ők nem mondhatnak el. Jó, kicsit ugyan nyammogok, hogy jaj, már megint kell játszani, próbálni, valamilyen szöveget tanulni, ismét interjút kell adni. De ez nem komoly ágálás. Hiszen mégiscsak ez az életem, erre azért mégsem lehet ráunni.