Nem jött be a jóslat

– A felkérés elől sokáig kihátráltam. Csináltam a saját életemet, EBESZ-megfigyelőként dolgoztam (Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet – a szerk.). Az amerikai életem nem a cigányságról szólt. Egyszer csak meghalt egy nő az ENSZ-ben, Ms. Hudson, aki rendkívül befolyásosnak számított. Három évig nem találtak senkit, aki el tudta volna végezni a feladatát. Akkor kerestek meg engem. Mondtam, hallani sem akarok erről, fontosabb a családi életem. Aztán meghívtak Szentendrére egy kétnapos konferenciára, ahol 28 országból 17-en rám szavaztak. Az elvárásoknak megfeleltem: amerikai állampolgár vagyok, angolul beszélek, az csak külön előnynek számított, hogy az EBESZ-nek dolgoztam és New Yorkban élek.

Két nap múlva már egy halom dosszié hevert az íróasztalán. Ahogy Balogh Sándor fogalmazott: bélsárt hagytak rá. Adósságot, amit négy évig nem fizetett a szervezet az ENSZ-nek. Hanyag, nemtörődöm gondolkodást kapott örökül meg komoly munkát: vidd haza, és csináld! S aláírta a határozatlan idejű szerződést. Kicsiny, tíztagú stábjával ő képviseli a cigányügyet az ENSZben. Nem egy Rothschild-központ, de megél az International Romani Union, roma nyelven a Romano Internacionalno Jekhetanipe.

Az IRU-elnök sokáig kereste a New York-i magyar diplomatákkal is a kapcsolatot, de nem voltak kíváncsiak rá. Két okból: a származása és a politikai beállítottsága miatt (liberális embernek tartja magát). A jelenlegi magyar főkonzullal egészen addig nagyon jó kapcsolatban állt, amíg az el nem olvasta a könyvét, amely Amerika az én hazám: Egy magyar roma New Yorkban címmel jelent meg.

– Ez a könyv az igazi arcomat mutatja, az identitásomat, a hovatartozásomat. Azt, aki vagyok, s amiért a saját családomban is nagyon meghurrogtak. Nem kultúremberek között nőttem fel, nekem nem mondták: kisfiam, gyere, tanuljunk. Egyszerű cigány emberek voltak az őseim, akik örültek, hogy dolgozhattak. Ebből kellett nekem kiugrani, ehhez kellett sok-sok erő. A családom nem fogadott el, nagyon borús jövőt jósoltak, börtöntöltelék leszel, riogattak. Nem jött be a jóslatuk. Ember lettem. Elhagytam Magyarországot, s Amerikában is megálltam a helyemet. Időnként látszólag egészen jelentéktelennek tűnő dolgokon múlik egy ember élete. Balogh Sándor családja Segesden, ahol született, nem a cigány közösségben lakott, hanem a faluban volt családi házuk. Nagy szegénységben éltek, amilyen hamar csak lehetett, ő szeretett volna kiszabadulni onnan – ami aztán botrányosan indult. Tizenkét évesen javítóintézetbe került. Az élet sűrűjébe csöppent.

Ugyanúgy, ahogy a többi gyerek, aki nevelőintézetből jött, az utcán csavargott. A javító után Pesten kötött ki egy magyar családnál. Nevelőszülei jó szakembert akartak belőle faragni, ami végül is sikerült nekik. Vasöntő lett. Nehéz munka volt, de legalább lett szakmája. De már akkor is ott munkált benne, hogy elkerüljön Magyarországról. 1984 végén, 26 évesen disszidált Bécsbe. Két lehetőséget ajánlottak fel: Ausztrália vagy az Egyesült Államok – utóbbit választotta. Hat hónap múlva az egyik egyház anyagi támogatásával Floridában, Jacksonville-ben kezdhetett új életet.

Megtanult angolul, közben hegesztőpisztollyal vasakat kellett vágnia egy roncstelepen. Azt sem tudta, hol kell begyújtani, de erre is megtanították. Aztán New Yorkba költözött, ahol kezdetben egy magyarnak, Erőss Istvánnak dolgozott festőként, 50 dollárért naponta – abban az időben ez jó pénznek számított. 1991-ben cserélte le ezt az életformát. Kivett Manhattanben egy irodát, és emigrációs ügyekkel kezdett el foglalkozni, John Hancockkal közösen indították a Balogh–Hancock Companyt.

– New York az én kis városom, imádom! Minden odaköt. Elmehetek akárhova, Floridába, a Bahamákra, mindig oda vágyom. Fiatalon ott erősödtem meg lelkileg, erkölcsileg, minden téren. Mi kellett ehhez? Önakarat és az a tudat, hogy itt egyedül vagy, élned vagy halnod kell. Bárhová vetődök a világban, én soha nem egy magyar ember vagyok, és soha nem egy amerikai. Akárhova megyek, nemzetközi ember vagyok. Ha Izraelben járok, mosolygok, nyújtom a kezem, rólam biztos nem mondják meg, hogy magyar vagyok-e vagy amerikai. Jól érzem magam a bőrömben. Mindig szerettem azokat az embereket, akik nem játszották meg magukat, s ebből jó pár van körülöttem. New Yorkban nem az a meghatározó, hogy te milyen öltönyben vagy, hanem az, ami az agyadban rejlik. Még 62 évesen is ott vagyok az irodában kilenckor – és ne higgye, hogy nagy pénzért! A könyvelőirodában elvégzem a munkámat, aztán megyek az ENSZ-be. Az amerikai törvények alapján dolgozunk, az amerikai adóbevallók pénzéből. Mi, az IRU amerikai vezetése, osztjuk szét a pénzt, 16 országot képviselünk a világban.

Az IRU amerikai szervezetének elnökeként bátran ki mer utalni dollárszázmilliókat Bulgáriába vagy Romániába egyaránt, tudja, az a pénz nemes célokat szolgál. Úgy véli, az IRU esetében egyvalamit kell megtanulnia a cigányságnak: az emberséget. Az, ha egy ország vagy régió helyi szervezetének roma vezetője királynak kiáltja ki magát, és nem úgy végzi a munkáját, hogy az a roma társadalmat szolgálná, akkor mennie kell. S Balogh Sándornak ebben súlya van.

– Nagyon büszke vagyok az identitásomra, cigányként értem el, amit elértem. Nekem az a cigány is a barátom, aki nagyon szegény meg a nagyon gazdag is. Ugyanúgy élek, mint a többi százmillió roma. Más az életritmusom, mások azok az apró dolgok, amiket elvárnak tőlem. Ezekhez a feladatokhoz kellett felnőnöm. Bár hozzátenném: a barátnőm magyar, a feleségem izraeli zsidó volt. A sors fintora, hogy nem voltam jó soha egyetlen roma nőnek sem.