Nincs különbség az emberek között - Nádasdy-Nikolits Andrea grófné portréja

Erre nem lehet kielégítő választ adni, különösen nem olyanoknak, akik esetenként összekeverik Budapestet Bukaresttel. A rendszerváltás után azonban aktualitását vesztette az idegen földön maradás. Vákuum keletkezett. „Oda sem tartozom, de idehaza is idegennek fognak nézni, mert negyven év a demokráciában megváltoztatott.” Így is lett.

Férjével 1996-ben érkeztek Magyarországra. Már megérkezésük napján elhatározták, hogy a dédapa által építtetett nádasdladányi kastélyból kulturális központot alakítanak ki, a zene, a művészet és a környezetvédelem szolgálatára. Nem számított, hogy az állam elvette, az lebegett a szemük előtt, a nemzet kapja vissza az 1870-es években épült, a Nádasdy család otthonául és közéleti központul egyaránt szolgáló épületet.

„Mi, Nikolitsok nemesi család voltunk, ám nem főnemesek. De ez nem számított annak idején a társadalmi kapcsolatok szempontjából. Én még olyan korszakban születtem, amikor szép és gondtalan gyerekkorban lehetett részem, és remek nevelést kaptam. Nem csináltunk nagy cirkuszt abból, hogy kik is vagyunk, ránk ugyanúgy vonatkoztak a szabályok, nem számított, ki az apám.”

Édesapját vitéz Nagybányai Horthy Miklós nevezte ki Pécs városa főispánjává, később pedig egész Baranya vármegye főispánja lett 37 évesen. Amikor a németek 1944. március 19-én bejöttek, nem sokkal később internálták: nem volt hajlandó a zsidók elleni intézkedéseket végrehajtani. Kijelentette, hogy semmiféle különbséget nem tesz emberek között. A németek először a Mecsekbe, egy táborba vitték, majd tovább. Ahogy az orosz front közeledett, úgy szorultak a németek nyugat felé, s vitték magukkal a foglyokat is, csupa közéleti embert. Apjának az utolsó magyar állomásként szolgáló nagykanizsai táborból sikerült megszöknie. „Amikor bekopogott, nem ismertem meg, annyira megviselte az internálás.”

Az új adminisztrációban '45 után kérték, segítsen, mert az új elvtársak nem értettek semmihez. Rövid időre elvállalta, többek közt azért, mert nem volt mit enniük. Aztán egyszer csak megint bezárták. Most náci szökevénynek kiáltották ki – akkor már köztörvényesekkel ült együtt a pécsi börtönben.

„Édesanyám nagybirtokos családból jött, nagyapát igazi puritán úriemberként ismerték, aki folyamatosan fejlesztette a birtokot. Ötezer holdja volt Szolnok megyében, amikor az oroszok kiröpítették onnan. A hátaslovamat vitték el a ruszkik elsőként. A kúriának és a nagy kastélynak írmagja sem maradt, téglánként hordták szét.”

Ahogy a Nádasdyakat, a Nikolitsokat sem telepítették ki az '50-es évek elején. Amikor Andrea családja Pécsről felkerült Budapestre, egy villaépületben találtak lakást. Az első emeleten működött az osztrák követség. Az ávósok oda csöngettek be. Nikolitsékat keresték, de az attasé kirúgta őket. „Ez osztrák terület, itt semmiféle Nikolits nincsen, menjenek haza.” Ám ezek után jobb volt elköltözni.

A család szétvált. Mindenki ment, amerre látott. A szülők a szolnoki rokonokhoz, Andrea a bátyjával barátoknál húzták meg magukat. Majd lesz valahogy! Hát lett is! Az ifjúsági bajnok tőrvívó bátyját behívták munkaszolgálatos katonának, cipelte az 50 kilós zsákot – fuccs a sportkarrierjének! Apját B listára rakták, csak a Jóisten tudja, miből élt.

„Amikor Pestre költöztünk, megbeszéltük apámmal, hogy nekem valami praktikus dolgot kell tanulni. Pocsék diák voltam, gimnázium helyett szakmát választottam. Beiratkoztam egy művészeti szakiskolába, majd egy idős hölgynél selyemfestő lettem. Naponta összecsaptam 40 sálat vagy kendőt. Én voltam a családban a legjobban kereső ember. Közben férjhez mentem. Az első férjemnek fantasztikus kézügyessége volt, a híres bűvész, Rodolfo három hónap alatt megtanította bűvészkedni.
Elleste az összes trükköt, én még ilyet nem láttam! Cirkuszban, kamaraszínházban haknizott, de behívták katonának. Ott álltam egy kisgyerekkel, most megint mi lesz? Egy szép napon szól a csengő. Négy ember hívás nélkül bejön, mondják, hogy ők egy cirkuszi együttes tagjai, és énekest keresnek. Ne vicceljenek, nem is tudok kottát olvasni, válaszoltam. Nem baj, tudjuk, hogy jó énekhangod van. Bekerültem az énekegyüttesbe. Két évig, egészen 1956-ig koncerteztünk, nagyon jól menő zenekarokkal léptünk fel.”

A forradalom után első férjével szétváltak útjaik, a férfi itt ragadt '56-ban, hároméves kislányuk, Márti a nagyszülőkhöz került. A válás könnyen ment, mert Nikolits Andrea disszidensnek számított. Bécs, Franciaország után 1961-ben kijutott az Egyesült Államokba – Péter bátyja és nagybátyja már kint éltek, támogatták.

Kis kofferrel érkezett, ott is mindent elölről kellett kezdeni. Amerikára viszont igaz, hogy ha valaki keményen dolgozik, engedik előrejutni. Egy textilgyárban helyezkedett el New Yorkban. Először csak kis kópiákat bíztak rá, majd a tervezést és a textilnyomtatást is meg kellett tanulnia.

Kislánya csak 12 éves korában költözhetett hozzá. Márti hamar megtanult angolul, ám a Sacre Coeur nővérek iskolájából távoznia kellett – rossz társaságba keveredett. Később az egyetemet is félbehagyta, pedig egy véletlen szerencse folytán ösztöndíjat is szerzett neki édesanyja – egy keresetből ott is nehéz a gyereknevelés.

A lány hamar férjhez ment, gyerekei születtek, ám családi élete is kisiklott.

A '80-as évek globalizációs válsága megtépázta az amerikai textilgyárakat, sokakat, köztük Andreát is elbocsátották. Következett kilenc viszontagságos hónap Los Angelesben. Az angyalok városa „a világ aljának” bizonyult.

Csak utólag derült ki, hogy szerződés nélkül dolgoztatták, adót, járulékokat nem fizetett utána a kassai származású tulajdonos. Még azt is telefonon jelentették be, hogy nincs szükségük a munkájára, 3000 dollárral a mai napig lógnak.

„Már 48 éves elmúltam, s mondtam magamban: milyen élet ez, hogy még mindig egyedül vagyok?
Akkor találkoztam gróf Nádasdy Ferenccel, akinek a családjával évek óta nagyon jóban voltam. Tetszett nekem, nagyon kedves ember volt. 1982-ben összeházasodtunk. A világ második leghidegebb fővárosába, Ottawába költöztem, kis selyemfestőműhelyt rendeztem be a házunk alagsorában. Magyarországra én jöttem vissza elsőként, s elkezdtem intézni az alapítványi dolgokat.
A férjem fiatalabb volt nálam, nem hagyhatta ott a nyugdíjjogosultság miatt Kanadát. 2013-as haláláig közösen intéztük az alapítvány ügyeit. Én négy éve, 80 évesen hagytam abba, Ertsey Attila kuratóriumi elnök viszi tovább az alapítványt.”

Nádasdy-Nikolits Andrea Magyarországra való visszatérése után sokszor kapta meg az itthoniaktól: persze, nektek könnyű volt. Hogy mennyire volt egyszerű az élete külföldön? A Nektek könnyű volt című első könyve az emigráció negyven kemény évéről szól. „Az élet mindig nehéz volt. Sok-sok viszontagságos újrakezdés, s az örök kérdés: most mi lesz? Az itteni embereknek fals elképzelése van a Nyugatról, azt hiszik, mindenki gazdag és boldog, de keményen kell dolgozni. A hitemet nem vesztettem el soha, valahogy mindig kimásztam a bajból. De isteni segítség kellett, s nem mindig érdemeltem meg.”