Pillanatnyi villanás

Az ember hiába épít bunkert az atomtámadás ellen, azzal csupán elodázza a szembesülést: ha egy atombomba felrobban, az elpusztít minden élőt, s még holtabbá teszi az élettelent. Számos történész vitatkozik azon, hogy ha az amerikaiak egyszer már tapasztalták, milyen iszonyatos pusztítást végzett az atombomba Hirosimánál, 1945. augusztus 6-án, mi szükség volt három nappal később Nagaszaki felett is robbantani egy másikat. Ami viszont biztos: a pusztítás mértékét látva még az oly sok katonai és diplomáciai konfliktussal teli hidegháborúban is sikerült elkerülni, hogy támadási céllal újabb atomfegyvert vessenek be a szemben álló felek.

Pedig erre nem is egyszer kínálkozott alkalom. S hogy olykor mennyire közel járt is az emberiség a pusztításhoz, azt Sztanyiszlav Petrov tartalékos alezredes példája is jól mutatja.

Ő volt ugyanis szolgálatban, amikor 1983. szeptember 26-án, a Moszkvától nem is olyan messze található Szerpukov–15 atombunkerben azt észlelte figyelő monitorján, hogy amerikai ballisztikus rakéták tartanak a Szovjetunió felé. Később kiderült, hogy egy orosz műhold meghibásodása „szimulálta” a támadást, de ezt, éles helyzetben, elbújva a föld mélyén, aligha lehetett eldönteni. Túl Petrov lélekjelenlétén, mivel nem tanácsolta azt a vezérkarnak, hogy talán akkor ideje volna válaszcsapást mérni az amerikaiakra, az emberi megérzés is közrejátszott a világégés elkerülésében. Petrov ugyanis azért döntött úgy, hogy ez minden bizonnyal csakis téves riasztás lehet, mert nem tartotta életszerűnek az eseményt. Nevezetesen azt, hogy az amerikaiak csak úgy, éppen 1983 szeptemberében rakétákat lőnének ki a hazájára, és különben is, csak ötven százalék volt az esély arra, hogy ez most támadás. Mert vagy igen, vagy nem. Pedig a helyzet súlyos is lehetett volna, hiszen az orosz légierő 1983. szeptember 1-jén simán lelőtt egy délkoreai polgári gépet, fedélzetén 269 emberrel, csak azért, mert betévedt a szovjet légtérbe, az áldozatok között pedig ott volt egy amerikai politikus is, Larry McDonald demokrata párti kongresszusi képviselő.

Ám máskor is előfordult már, hogy kis híján a műszerek meghibásodása miatt robbant ki atomháború. Még 1961 novemberében történt, hogy Moszkva felé tartott egy B–52-es bombázó, s mivel megszakadt az összeköttetés a földi irányítóközponttal, a legénység abban a hitben repült néhány percig, hogy ők most egy háború kellős közepébe csöppentek. Rá tizennyolc évre pedig a NORAD névre keresztelt szimulációs program okozott galibát, mert csupán tesztüzemmódja jelezte azt, hogy rakéták tartanak az Amerikai Egyesült Államok irányába, de ezt mindenki olyan komolyan vette, hogy riadókészültségbe helyeztek minden fegyveres erőt. A NORAD egy év múlva azonban meg is hibásodott, és ismét azt jelezte, hogy szovjet rakéták vannak a levegőben. A radar azonban nem észlelt egyetlen repülő testet sem, így jöttek rá, hogy alighanem csak meghibásodásról van szó, felesleges földig rombolni a Szovjetuniót.

A világ viszont talán a kubai rakétaválság idején került legközelebb a pusztuláshoz. Arról megoszlanak a vélemények, hogy mikor is kezdődött, de az biztos, hogy 1962. október 28-án ért véget. Kubába, vagyis igen közel az Amerikai Egyesült Államokhoz egy olyan szovjet teherhajó kötött ki szeptember elején, amely közepes hatótávolságú, atomfejekkel felszerelt rakétákat hozott. A kilövőállomások építését egy amerikai kémrepülő fedezte fel, és október közepén már mindenki egy világháborús konfliktus közepén csücsült.

Az események egy idő után túlnőttek a diplomáciai párbeszédeken, és jelentős csapatösszevonásokat követően blokád alá vonták Kubát. Egyes elemzők szerint akkor olyan közel volt az atomháború lehetősége, mint azóta soha, de a szovjetek végül, tartva attól, hogy az Egyesült Államok lerohanja Kubát, a rakéták leszerelése mellett döntött. A Szovjetuniónak ugyanis szüksége volt egy olyan országra, mint Kuba, amelynek partjai néhány száz kilométerre húzódnak Floridától. Vagyis mindebből látszik, hogy az atom nem játék. Manapság, amikor már Észak-Korea is atomfegyver hordozására alkalmas rakétákat gyárt, ismét közel került a világ ahhoz a ponthoz, ahonnan már nincsen visszaút. A fegyverek ma már sokkal erősebbek és pusztítóbbak, és csak abban lehet bízni, hogy az ember a legnehezebb pillanatokban ma sem veszíti el a józan eszét. Mert ma már tudjuk, hogy a bunker, ha van is, csak arra jó, hogy mielőtt az utolsó túlélők is eltávoznak erről a világról, jó sokat gondolkozzanak azon, hogy vajon megéri-e bunkereket építeni.