Rigó a hóban

Az én rigóm viszont nem csinált semmit, csak feküdt és bámulta a földet. Vajon mire gondol, álltam meg mellette, aztán hogy továbbra sem mozdult, egy vékony ággal megpiszkáltam. Nem védekezett. De aztán, hogy továbbra sem hagytam békén, nehezen felemelte a fejét és rám nézett. Nem volt abban a tekintetben semmi pánik, félelem, csak valami mély szomorúság, lemondó belenyugvás.

Itt fogsz megfagyni, mondtam, s álltam egyik lábamról a másikra, hogy mit tegyek.

Ekkor már tucatnyian ácsorogtak és néztek a buszváróban, mire magára hagytam hát a rigót, megindultam be az erdőbe. Meg fog halni, meg fog halni – minden lépésnél ez járt a fejemben. Visszamentem. Ha még él, megpróbálom…

Élt, de már éppen csak tartotta a fejét. Azért még jól összecsipkedte a kezem, míg hazaértünk. Kiürítettem a horgászvödrömet, meleg ruhadarabokat dobtam bele, majd rátettem a madarat. Egy almát is raktam mellé, mert biztos voltam benne, hogy éhes, aztán rázártam az ajtót. Majd reggel megnézem, gondoltam, de a lányaimmal nem lehetett bírni. Vissza kellett menni megnézni.

Mondtam, hogy a legrosszabbra is fel kell készülni, de azért a látvány engem is mellbe vágott. Rigónk a horgászsálamon hasalt békésen, csőre a sapkámra támasztva. Már nem volt benne élet. A hóra, a házunk melletti diófa tövébe fektettük, amit a nem sokkal korábban elmúlt Bodza kutyánk emlékére ültettünk az őszön. Két nap múlva mentünk megint arra, amikor már kiengedett a fagy és a havak is tünedezőben voltak.

Ám a rigó nem volt sehol!

Szomorúan telefonáltunk ornitológus barátunknak, hogy biztos elvitte valami macska, mire ő szokott nyers modorában csak annyit mondott: a macska nem eszik dögöt. Rosszul esett ez a rideg mondat, de egyre szélesedett a mosoly arcunkon. Hiszen ha nem a macska volt, akkor csak a melegebb idő lehetett… életet lehelt a fagyott madárba.